42 éve a pályán – interjú Vári László tanár úrral

Vári László az 1978/1979-es tanévtől tanít iskolánkban, illetve annak jogelőd intézményeiben. A gyermekek között eltöltött 42 éve alatt mindvégig szeretetteljes légkört biztosított tanítványainak, kiemelkedő, folyamatos pedagógiai-módszertani megújulásra törekvő szakmai munkát végzett. Pedagógus munkája elismeréseként nyugdíjba vonulása alkalmából a 2019/2020. tanév végén megkapta a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet. Az elmúlt 42 évről, illetve jövőbeli terveiről beszélgettünk Laci bácsival.

Szeretnék gratulálni nyugdíjba vonulása alkalmából, külön gratulálok a Pedagógus Szolgálati Emlékérem átvételéhez! Milyen érzések kavarogtak Önben, mikor megkapta a díjat?

A díj nem ért váratlanul, mert egy pedagógus tudja, hogy egy ilyen hosszú pályafutás után ez az emlékérem „automatikusan” jár, de úgy gondolom, hogy a hosszú, közel fél évszázados pályám alatt meg is szolgáltam érte – mint ahogy a díj nevében benne is van: Szolgálati Emlékérem – örültem neki. Nagyon sokan gratuláltak, köszöntöttek internet segítségével is, amit ezúton is köszönök mindenkinek.

Mindig is tanárnak készült? Mikor és hogyan döntötte el, hogy a pedagógus pályát választja?

Édesapám a Köröstarcsai Általános Iskola igazgatója volt, én is oda jártam iskolába annak idején, de nem ott döntöttem el, hogy pedagógus szeretnék lenni. Erről a korszakról azt még el szeretném mondani, hogy édesapám is tanított engem, a helyzetet viszont nagyon nem szerettem, hiszen az osztálytársaim sokszor azt rótták a fejemre, hogy azért kaptam jó jegyet, mert apukám ott tanár. Nem tartottam ezt igazságosnak, mivel nem éreztem, hogy ezért kaptam volna, hanem a tudásom miatt.

Visszatérve a kérdésre, mikor már szakközépiskolába jártam, ott voltak olyan tanáraim, akikre felnéztem, akiket tiszteltem, és ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy ilyen ember szeretnék én is lenni. Műszaki szakközépiskolába jártam – villamosipariba –, érettségi után dönteni kellett, hogy a mérnöki, vagy a tanári szakot válasszam. Akkor a tanári szak mellett döntöttem, és ezért lettem pedagógus. A Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán végeztem műszaki tanárként.

Mióta dolgozik ebben az iskolában?

42 éve dolgozom itt, 1978 óta. A feleségemmel együtt kezdtük itt a pályafutásunkat. Amikor már mind a ketten a tanárképző vége fele tartottunk, akkor bementünk a Megyei Művelődési Osztályra, és megkérdeztük Békés megyében hol van pedagógus állás. Az akkori vezető, Vámosi Laci bácsi felsorolt 3–4 helyet. Békéscsabáról elindultunk, Békés volt az első megállónk, megálltunk ennél az iskolánál, és itt is maradtunk 42 évet.

És mi jellemezte az itt eltöltött 42 évet?

Mind a ketten nagyon szerettünk tanítani, szerettük nagyon a gyerekeket. Hozzá kell tenni, hogy ez az iskola ugye a hátrányos helyzetű, roma származású gyerekek iskolája volt. Egyáltalán nem bántam meg, sőt, büszke vagyok rá, hogy megismerhettem, taníthattam ezt a réteget is, és úgy érzem, hogy hozzá is tudtunk tenni a kollégáimmal együtt, hogy talán kicsit feljebb emelkedhessenek, ne annyira a hátrányos helyzet jellemezze őket.

Mi tudta itt tartani 42 évig?

A közösség, a kollektíva, a tantestület. Igaz, hogy alkalmazkodóképes vagyok – legalábbis úgy érzem –, de nagyon jó tantestületi kollektíva van, ami viszont szükséges is volt ezeknél a gyerekeknél. Az összetartás, az együttnevelés, az egységesség a mi iskolánkban szerintem maximálisan megvalósult. Köszönöm a munkatársaknak ezt a fajta hozzáállást! Ki szeretném emelni, hogy a 42 év alatt végig nagyon jó igazgatóink, igazgatóhelyetteseink voltak, többek között a feleségem is a vezetőm volt, mint igazgatóhelyettes, de ez semmi problémát nem okozott köztünk. Az igazgatókra visszatérve, mindannyian támogatták a területem, azaz az informatikát. Nagyon pozitívan álltak a fejlesztésekhez, a modern dolgokhoz, és pályázatokon keresztül nagyon sok mindent tudtunk szerezni az iskolának.

Milyen tárgyakat tanított az iskolában?

Mint mondtam, műszaki végzettségem van, műszaki tárgyakat taníthattam volna szakközépiskolában, de ugye itt ragadtunk az akkori békési „egyesben”, és gyakorlati foglalkozásokkal kezdtem pályámat, majd később ezt átnevezték informatikára. Volt egy kis sport múltam, vízilabdáztam középiskolás koromban, és így a testnevelést is elvállaltam, sőt még mellette a városi serdülőcsapatnak is – ami az iskolánkból verbuválódott – edzője voltam és kézilabda edzőként is működtem. 2000-ben szereztem meg a másoddiplomámat számítástechnika szakon, így az informatikát, számítástechnikát is tanítottam mind a mai napig. Emellett nagyon sok felnőttoktatást is tartottam különböző pályázatokon keresztül a város minden rétegének számítástechnikával kapcsolatban.

Melyik volt a legemlékezetesebb osztálya, évfolyama?

Erről az Illés együttes egyik tagjának egy idézete jut eszembe. Kérdezték tőle, hogy melyik a legkedvesebb száma, ő azt mondta, mindig az, amit épp játszunk. Nekem most a legkedvesebb a legutóbbi szakközépiskolai osztályom, ahol mindenkinek sikerült a szakmai vizsgát letenni, közülük ketten jelesre vizsgáztak. De természetesen mindegyik korábbi osztályomról is vannak nagyon kedves emlékek, történetek. A szépre emlékezek általában mindig.

Mire emlékszik vissza a legszívesebben a pályán töltött évekből?

Szakmai részről a számítástechnikai megyei versenyekre emlékszem legszívesebben, ahol tanulóim szép eredményeket értek el. Két megyei első helyezettem is volt, valamint második, harmadik helyezettem, rájuk nagyon büszke voltam. A kirándulásokra szintén szívesen emlékszem. Minden évben minden osztályommal mentünk valahova kirándulni. Az osztályaimnál igyekeztem arra, hogy legalább egyszer Budapestre, illetve a Balatonra el tudjunk menni. Ez többnyire sikerült is. Valamint lassan már tíz éve, hogy megjelent a „Határtalanul” pályázat, melynek keretében az állam támogatásával osztálykirándulásokra lehet pályázni, amibe nagyon beleástam magam, és ezeket meg is nyertük minden évben. Nagyon sok tanulót vittünk kollégáimmal együtt Erdélybe, többek között Válaszútra, Kolozsvárra, Tordára, Várasfenesre, Csíksomlyóra, Csíkszeredára, Herkulesfürdőre, Dévára, Vajdahunyadra, Temesvárra, illetve, ha idén sikerül megnyerni, akkor Horvátország tengerpartjára viszek el egy kis csapatot, szintén a „Határtalanul” program keretében.

Egyik kedves emlékem ezekről a kirándulásokról, mikor egy hetedikes osztállyal mentünk Torockóra a Székelykövet megmászni. A csapattal, ahogy mentünk, szétszóródtunk – egymás mellett nem lehetett menni –, visszafelé mesélték a gyerekek, hogy megállította őket egy illető, aki szintén mászott a hegyen, és megkérdezte tőlük, hogy honnan jöttetek? A gyerekek mondták, hogy Békésről, de az úriember látta, hogy cigány gyerekekről van szó, így meg is említette, hogy „na én még cigány gyereket nem láttam itt a Székelykövön mászni”, mire azt mondta neki az egyik gyerek: „na akkor most nézzen jól szét, mert mögöttem jön még vagy harminc.” Ez egy érdekes történet volt, ilyenkor úgy érezzük, hogy nem csak fizikailag, hanem lelkileg is egy kicsit magasba tudtuk vinni őket ezekkel a kirándulásokkal.

Kinek ajánlaná a tanári pályát? Milyen tanácsot adna egy most kezdő pedagógusnak?

Aki szereti a gyerekeket, türelmes, toleráns, tehát tud alkalmazkodni, és én annak a híve vagyok, hogy a gyerekeket úgy kell tanítani, úgy kell ösztönözni, hogy ne azért szerezzenek jó jegyet, ne azért tanuljanak, hogy elkerüljék a büntetést, hanem azért tanuljanak, mert az örömöt szerez nekik. Ezt kell valahogy elérni, ami nem könnyű. Ebben a tanárnak nagyon nagy szerepe van, hogy úgy adja elő a tantárgyát, hogy a gyermek csillogó szemmel nézze, élvezze azt, és úgy zárja az órát, hogy ezt érdemes volt megtartani, mert érzi, hogy tovább tudott adni valamit a gyerekeknek. Ehhez persze az is kell, hogy a tanár maximális szeretete meglegyen a tanított tantárgya iránt.

Hogyan képzeli el a nyugdíjas éveket?

A feleségem már két éve nyugdíjas, várta már, hogy én is csatlakozzam hozzá. Bízom benne, hogy jó egészségben tudjuk majd tölteni nyugdíjas éveinket, tudunk segíteni a gyermekeinknek unokáink nevelésében, ellátásukban. Valamint nagyon szeretünk kirándulni, utazni. Elsődleges célpontunk Erdély. Remélem évente egyszer-kétszer sikerül majd egy-egy több napos kirándulásra, nyaralásra elmennünk oda.

Kívánok kellemes és tartalmas nyugdíjas éveket a szerettei körében!

Durkó Szabolcs