Egyik kezünkben kenyér, a másikban a Biblia

„Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám.”

A Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió az orosz-ukrán háború kitörése óta fogad és gondoz magyar ajkú, Ukrajnából, Kárpátalja területéről elmenekült cigány embereket.

Fel tudod-e idézni, kedves olvasó, hogy mit éreztél, 2022. február 24-én reggel, amikor elolvastad az első híreket arról, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, heves bombázásba kezdett és a háború első hajnalán már több áldozatról számoltak be? Félelmet, megdöbbenést, dühöt, aggodalmat? Mindegyik helyénvaló és érthető érzelem egy ilyen helyzetben.

A Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió munkatársai is megdöbbenve álltak az események előtt. Nem volt azonban túl sok idő a ventilálásra, hezitálásnak pedig egyáltalán nem volt helye. Munkatársaink tudták, hogy a háború együtt jár a menekülő emberekkel. Elindultak a határhoz, hogy megtegyenek mindent, ami tőlük telik.

Nem volt terv, nem volt elkülönített költségvetés, nem voltak eszközök, csupán helyzet volt, amit meg kellett oldani, és bajba jutott emberek, akiken segíteni kellett. A missziós munkatársak megnyitották a közösségi tereket, imaházakat, matracokat, ágyakat vittek és elszállásolták az embereket. Étel is került, a jó szó és az Evangélium pedig soha nem fogy ki.

A háború kitörése óta immár négy hónap is eltelt. Munkatársaink továbbra is fáradhatatlanul szolgálnak a menekült emberek felé. Sorozatunkban szeretnénk az olvasóinkkal megismertetni néhány befogadott testvérünk életútját.

Emma története

Emma csillogó, világos szemű asszony, az a típus, aki mindig csinál valamit. Megigazít egy széket, megsimogat egy unokát, inni ad egy gyerekének, felsepri az udvart. Halk szavú asszony, inkább a férje beszél többet, de jól esik neki is elbeszélni a történteket, sokszor elsírja magát, de azt mondja, ezek a hála könnyei. Hálás, hogy biztos helyre talált, ahol nyugalma lehet neki és a családjának.

Emmának és férjének öt szép gyermeke van, két fiú és három lány. A két fiú a háború kitörése előtt is átjárt Magyarországra dolgozni, addig Emmáék ügyeltek a menyecskékre, ahogyan ők szólítják őket, és segítettek az unokák körül. A két idősebb lány férje szintén sokat járt át Magyarországra dolgozni, a legkisebb lány még iskolás. Emma és a férje a két kezével építették fel a házukat. Maguk vetették a vályogot, emelték a falakat, nem hívtak szakembereket, mert nem futotta rá, a család segített. Nyolc évvel ezelőtt lett egy olyan házuk, amiről fiatal házasként álmodtak. Elég nagy és tágas volt ahhoz, hogy az unokák is elférjenek benne, a telken még egy istálló is elfért, Emma férje lovakat is vett, azzal dolgozott. Azt gondolhatná az ember, hogy csendességben, nyugalomban és viszonylagos biztonságban leélhették volna az életüket a gyerekeik, unokájuk körében. Nem így történt. Egy reggel menni kellett. Nem gondolkoztak. Tudták, ez most más lesz, mint az előző háború volt. Eladták a lovat, hogy legyen mihez nyúlni, ha kell és megindultak a határ felé.

A gyerekek nem tudták, de Emma és a férje indulás előtt megállapodtak: A két fiúk Magyarországon volt, meg volt beszélve, hogy eljönnek eléjük Záhonyig. A terv az volt, hogy a menyecskéket, a lányukat és az unokájukat juttatják át először a határon, majd Emma indul el, végül megpróbálkozik a férje is. Ha nem engedik át, akkor hazamegy és vigyáz a házra, lesz, ami lesz. Ha elviszik katonának harcolni a háborúba, akkor hát elviszik.

A határon olyan sokan voltak, amilyen sok embert Emma még életében nem látott együtt. Nagyon félt, hogy elkeverednek az unokák. Az egyik még csak 4 hónapos volt akkor, de a nagyobbak is csak óvodás korúak. Vékony, aprócska gyermekek, akiket egy felnőtt könnyen fellök, elsodor.

Emmáék éppen akkor értek a határhoz, amikor belső Ukrajnából is megindultak az ott tanuló külföldi diákok a határ felé. Nem beszéltek közös nyelvet, nem érttették meg magukat, ezért a diákok is, a határőrök is és a menekülők is feszültek voltak. Első próbálkozásra a két menyecskét küldték át, de a határőrök visszafordították őket. Az éles eszű családfő „megtöltötte” az útleveleket, és visszaküldte a két lányt, ekkor már gond nélkül átengedték őket. Emma következett a két unokájával. Még egyszer átbeszélték a tervet: ő most átmegy, csatlakozik a gyerekekhez. Ha a megbeszélt időpontra nem tud átjönni a férje is, akkor ők elindulnak Pest felé, a férj pedig hazamegy. Ezzel elbúcsúztak, de Emma tudta, hogy nem fogja tartani a szavát. Átmegy és ha hiába vár a férjére, akkor biztonságba helyezi a gyerekeit, ellátja őket jó tanáccsal és visszafordul. Nem hagyja a férjét, hazajön hozzá, hiszen azt fogadták meg, hogy jóban, rosszban, életük végéig.

A határ túloldalán várták már a gyerekek, majd kisvártatva megérkezett a férj is. Beletelt néhány napba, míg át tudott jönni, de utólag azt mondják, az eltörpül ahhoz képest, amit ez után kellett átélniük.

Nem volt Magyarországon kapcsolatuk, nem ismertek senkit, csak a fiúk munkáltatóját, aki azt az ígéretet tette nekik, hogy segít mindenben. Nem így lett. A családfőnek ígért sofőr állást végül más kapta meg, s mivel nem lett a cége alkalmazottja, ezért szállást sem biztosított nekik.

Hallották a falubeliektől, hogy Németországban jól bánnak a menekültekkel, választásuk nem lévén, elindultak hát. Münchenben valóban jól bántak velük, egy standion-szerű helyen éltek, tömegszálláson, de legalább nem a szabad ég alatt. Egy kedvezőnek tűnő ajánlat érkezett ismét Magyarországról, ezért visszajöttek. Elmentek egészen Makóig, majd onnan Szegedre, mert a magát segítőnek mondó ember ezt kérte tőlük. Emma, a gyerekek, az unokák, a közben öt hónaposra cseperedett baba is, járta az országot, egyik befogadó pontról a másikra. Ideig-óráig maradhattak, majd mindenhonnan menni kellett.

Újabb falubeli újabb ötlete, hogy menjenek Csehországba. Elmentek hát, de a szokásos tömegszállás és a bizonytalanság fogadta őket. Ekkor egy szolgáló ismerősük azt mondta, hogy felhívja Magyarországon egy lelkész testvérét, ő biztosan tud segíteni. A Pünkösdi Cigánymisszió lelkésze valóban tudott segíteni. Elmondta nekik, hogy várják őket szeretettel, tudnak fedelet adni a fejük felé, segítenek a papírjaikat elintézni, a gyerekeknek óvodát, iskolát biztosítani, egyszóval megtesznek mindent, amit tőlük telik.

Másnap ismét elindultak Magyarország felé, meg is érkeztek a kis csongrádi faluba, ahol a lelkész szeretettel fogadta őket, elszállásolta őket, ellátta őket jó szóval is. Ennek már több, mint egy hónapja.

Emma azt mondja, hogy most érzi magát biztonságban. Még sokat sír, ha feltépődnek a sebek, de megnyugszik, ha az unokákra néz, akik vidáman ébrednek, majd reggeli után mennek is valamelyik foglalkozásra, amit a missziós munkatársak tartanak nekik.

Beszélgetünk a tervezésről is. Egyelőre szűkszavúak. Mert hát ott van az a nagy ház. A két kezünkkel építettük. A nagy porta, a gyümölcsfák. A családfő közbeszól: – Csak békesség nincs. Mire megyek a házzal, a portával, ha a gyerekeim ide menekültek? Mit csináljak én ott egymagam? Mi vagyok én nélkülük?

Ismét szóba kerül a tervezés. Mégis, hogy gondolják, mihez kezdenek. Itt maradnak, visszamennek? Ha itt maradnak, mit fognak csinálni? Nem tudják még. Nem merik még tudni. De beszéltek a lelkésszel és múlt héten megérkezett a kisebbik fiúk, a feleségével és a legkisebb unokával hozzájuk. Ők is itt laknak már, mert itt biztonságos. Itt segítenek. Itt meghallgatják őket. Innen nem kell egy másik országba elmenni, mert az érkezésük után segítettek elrendezni a papírjaikat. Most már az egész családnak rendben vannak az okmányai. Itt nem csak fedelet és kenyeret kapnak, hanem gyülekezeti közösséget is. Minden vasárnap istentiszteletre járnak, sokat beszélgetnek a lelkésszel, a missziós munkatárssal. Reggelenként, amíg a gyerekek még alszanak, Emma és a férje kiül az udvarra, együtt imádkoznak és énekelnek az Úrnak. Hálát adnak mindazért, ami most van.

Kérdezem a fiút, hogy mit gondol, mihez fog kezdeni? Van-e valami terve? A legfontosabb, hogy a családom egyben tudjon maradni – mondja. A feleségem, a gyerekem, a szüleim. Most már az én dolgom, hogy mihamarabb munkát találjak, olyat, amihez szállás is van, hogy nem kelljen külön lennünk.

Kérdezem, hogy itt tervez-e Magyarországon. Azt mondja, igen. Jó itt nekünk.