Senki sem tudhatta, csak Isten…

Három éve már, hogy a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió (MPE OCM) egy finn házaspárt tudhat munkatársai között. Aarne és Pirjo-Riitta Törmanen rendkívül értékes emberek. Az interjú készítés során arra számítottam, hogy az udvariasan megfogalmazott kérdéseimre adott válaszaik érdeklődő figyelmet vonnak majd maguk után. Ám ennél sokkal több történt. A magyar nyelvet alig, az angol is törve beszélő férj és feleség szívében eleven lánggal égő elhívás és szolgálatkészség engem is megperzselt, ha lehet ezt így mondani. Isten azt kérte tőlük, hogy jöjjenek Magyarországra, aztán egészen különös módon elhívást adott nekik a cigányok között végzett misszió munkára. Isten szólt a megfelelő időben, helyen, különböző embereket használva és ők léptek. Hogy mi késztette őket normális, nyugodt életformájuk, mindennapjaik feladására? Hogy mi várt rájuk? Senki sem tudhatta, de Isten igen!

Kérlek, benneteket mutatkozzatok be nekünk! Mit tudhatunk rólatok?

Pirjo-Riitta: Óvodapedagógusnak tanultam az egyetemi éveim alatt, később óvónőként, majd intézményvezetőként is dolgoztam ezen a területen. 22 éves koromban tértem meg és lettem keresztény. Egy családi tragédia lágyította meg szívem Isten felé. Édesapám szívinfarktus következtében kórházba került, később sajnos meg is halt. Emlékeim szerint ott a kórházban imádkoztam életemben először: „Istenem, ha vagy, mutasd meg magad nekem!” 9 hónapnyi várakozás után összetalálkoztam egy keresztény fiatalemberrel, akinek ismertem addigi alkoholizáló, kicsapongó életét. Láttam, hogy valamitől megváltozott teljesen, így engedtem a hívásának, amikor egy helsinki gyülekezetbe invitált. Ott egy alkalom alatt megtértem, betöltött a Szent Szellem, sőt ezeket az átéléseket követően fél órával be is merítkeztem. Elég gyorsan történt minden! Édesanyám nagyon megharagudott rám, azt mondta az aznap esti telefonbeszélgetésünkkor, hogy ha reggelig kitart ez az öröm, amit érzek, majd elhiszi, hogy valami tényleg történt. A családom rendkívül ellenálló volt a hit dolgaival kapcsolatban és ezt igen hevesen ki is fejezték. Édesanyám azóta szintén hívő lett, nagy imatámogatást jelent nekünk. 7 évig imádkoztam egy férjért Istenhez, addig is aktív missziós szolgálatot folytattam, érdekes, hogy már akkor is külföldön, Németországban. Aarne-val egy ifjúsági rendezvényen találkoztam, ahova ő még világiként, mintegy az édesanyja unszolására jött el. Megtért, kisvártatva bemerítkezett és mivel időközben megszerettük egymást, nem sokkal később össze is házasodtunk. Ennek már 30 éve! Régi motorosok vagyunk már…

Aarne: 10 éves voltam mikor anyám hívő lett, egyértelmű volt, hogy járjak gyülekezetbe vele. Később tinédzserként elmaradtam a közösségből, s majd csak 30 évesen fordultam újra Istenhez. Addig azt gondoltam ráérek én majd foglalkozni vele, ha idős ember leszek. Pirjo-Riitta: Két fiúnk született. Az idősebb, Tero, 27 éves, villamosmérnöknek tanul. A fiatalabb Sami, nem rég kezdett el dolgozni és van egy aranyos barátnője. Ez bennünket nagy izgalommal tölt el.

Mi a Magyarországra érkeztetek története?

Pirjo-Riitta: Mielőtt Békésre érkeztünk volna, 1996–97 között 10 hónapig éltünk Sopronban, ahol a helyi pünkösdi gyülekezet plántálásában segédkeztünk. 4 fővel indult a munka, mégis hamar a szívügyünké vált a magyar misszió. Zalaegerszegen is megfordultunk akkoriban, egy busznyi fiatallal és a Sátormisszióval karöltve. Jó bizonyságunk volt, hogy kis létszámú, de egységes közösség lett a munkánk gyümölcse. Hazatértünk és missziós irányú tanulmányokat folytattunk. Kis gyülekezetbe jártunk akkoriban, akik lehetőségeikhez mérten támogattak bennünket a törekvéseikben, ugyanis vissza akartunk térni Magyarországra, de további támogatók híján nem tudtunk előre lépni ebben. Közben dolgoztunk, Aarne iskolaigazgatóként, tanárként egy felnőttképző művészeti oktatási intézményben. Az idősebb fiúnk akkortájt kezdett egyre komolyabban foglalkozni a jégkorongozással, egy nagyobb csapathoz került Kuopio városába. A mindennapjaink ingázással teltek, míg végül elköltöztünk Kuopioba, ahol a helyi 1000 fős pünkösdi gyülekezetbe tagolódtunk be. Itt találkozott a férjem egy cigány származású keresztény férfival, aki összeismertette őt egy Ukrajnában cigányok közt dolgozó misszionáriussal, Veikko Hekkala-val. Amit ez a férfi nem tudott, az az volt, hogy Aarne úgy imádkozott magában, hogyha Isten vissza akar minket küldeni a missziós munkába, akkor ismerkedjen meg Veikko-val közvetve, valakin keresztül. Ő ezt senkinek nem mondta el, de Isten tudta…

Aarne: A gyülekezet akkori pásztora nagyon sok segítséget adott nekünk abban, hogy el tudjunk indulni. A kuopio-i gyülekezet bőkezűen támogatta a misszionáriusokat. A közösségben addig végzett szolgálataink megbízhatóvá tettek bennünket a vezetőség előtt és felvettük a kapcsolatot néhány szervezettel, többek között az MPE OCM-mel. Jártunk Ukrajnában is, tapogatóztunk az elhívásunkkal kapcsolatban, de ott nem kaptunk semmilyen visszajelzést Istentől. A kiküldetésünket a gyülekezetből komolyan vették, a pásztor megvárta, míg mind az 1000 gyülekezeti tag megnyugodva Isten akaratában kész lett elengedni bennünket Magyarországra. Érdekességképpen említem meg, hogy az eljövetelünk előtt kis idővel, az anyagyülekezetünk egy imaalkalmán 2 fiatal cigány férfi megtért. Mi ezt mintegy előrejelzésnek, kezdő lendületnek vettük az Úrtól. Ide tartozik még az is, hogy mikor először voltunk Magyarországon, egy fiatal roma srác majdnem kirabolt engem Pesten, a metróban. Velünk utazó magyar kísérőnk rárivallt, meghiúsítva szándékát… és akkor Isten mondott nekem valamit…”Amikor visszajöttök ide, cigányok felé fogtok szolgálni.” Ez szíven talált, mind a mai napig élénken emlékszem rá! Ő már akkor tudta…

Milyen itt élni, hogy érzitek magatokat?

Aarne: Szeretünk itt lenni. Isten kezét látjuk abban, ahogy a legapróbb részletekbe menő pontossággal összeillesztette bennünk is és a fogadó szervezetben is, hogy mi lesz a feladatunk. Magyar földön akartunk missziómunkát végezni, cigány misszióban pontosabban, gyerekek között- ezt az MPE OCM fenntartásában működő iskolában és óvodában meg is tehettük-, csodaként éltük meg, ahogy Isten egybe fonta ezeket a szálakat. 1995-ben voltam először Budapesten egy tanulmányi út alkalmával. Akkor ismerkedtem meg a magyar kultúrával. A magyar konyha hamar a szívünk csücskévé lett. Hogyan látjátok a hazai cigány missziót? Aarne: Rengeteg jó kezdeményezés, kreatív megoldás van jelen a magyarországi cigány missziók egészében. Talán az egyensúly kérdésében, a különböző munkafolyamatoknál vannak nem szerencsés hangsúly eltolódások, egyik vagy másik irányba. A cigányságnak vannak egyértelmű szellemi és fizikai szükségletei. Ám a missziómunkát nem szabad, hogy felülírja a szociális segítség, kéz a kézben kell haladniuk. Egy ember lelkének megmentése mindig prioritást kell, hogy élvezzen, minden más program ellenében. A cigánymisszióban dolgozóknak kell, hogy céljuk legyen azzal, amit csinálnak. Ez rendkívül fontos!

Mi a legnagyobb örömötök mostanság?

Pirjo-Riitta: Az elmúlt vasárnap Mezőberényben jártunk, családokat látogattunk meg a helyi telepen. Ide, mármint Mezőberénybe hetente jövünk szolgálni az MPE OCM házi csoportjának alkalmára. Míg a felnőttek csoportoznak, mi a gyerekekkel foglalkozunk a ház egy másik helységében. Nagyon szeretnek minket és mi is őket! Szóval a családlátogatás alkalmával kiderült, hogy az egyik gyerekfoglalkozáson résztvevő kislány anyukája megtért! Arra gondoltam, hogy Istenem milyen jó vagy, amit a gyerekekkel végzünk foglalkozás, az nem csak egy ilyen kis édes semmiség, hanem igenis fontos, életbe vágó. Kihatással van a jelenlévő gyerekek családjára is!

Pirjo-Riitta és Aarne Törmanen teljesen átlagos, finn emberek. A feleség szeret kézműveskedni és gyönyörködik a virágokban. Férje hobbija az olvasás és a jégkorongért rajong. Mi teszi őket mássá, különlegessé? Az, hogy misszionáriusok. Mindent hátra hagyva engedtek Isten hívásának és követték őt, még ha eredeti lakóhelyüktől több ezer kilométerre vezette is őket. Felnézek rájuk. A szemükben megcsillanó könnyek, mik a beszélgetésünk ideje alatt jelentek meg, arról beszélnek, hogy hisznek abban, amit csinálnak. Lehet „könnyhullatással vetnek, de ujjongva fognak aratni”!