Újra látó vakok

Beszélgetés dr. Hardi Richárd szemészorvossal

Több mint negyedszázada az elesettek szolgálatában áll dr. Hardi Richárd szemészorvos. A római katolikus Nyolc Boldogság Közösség tagja az afrikai Kongóban él és dolgozik. Nyolcmillióan tartoznak a „körzetébe”… Legutóbb Luputában járt. Ennek apropóján arra kértük őt, meséljen nem mindennapi munkájáról. (Régi ismeretségünk okán tegeződtünk.)

– Már 23 éve missziókba jársz, eddig vagy tizenötezer szürkehályogos beteget, illetve vakot műtöttél. Hogyan kezdtél el munkálkodni a jelenlegi helyeden?

– Kabindában voltam nagyon különleges helyen, távol a nagyvárosoktól. Egy hatszázezres várost szemeltem ki, ahol volt egy jól szervezett kórház, amit kanadai nővérek tartottak fönn, és utána ezek a missziók egyre nagyobb teret kaptak, és egyre fontosabb szerepet töltöttek be az életünkben. Ahogy a centrumot szerveztük, egyre távolabbi vidékekre mentünk Szankuru megyében, 500–600 kilométer távolságra, aztán Kabindából kijöttünk Mbuji Mayi-ba, ami egy kétmilliós város. A jelenlegi misszió a COR-tól (St. Raphael Kórház Szemészeti Központ, Kongói Demokratikus Köztársaság, Mbuji Mayi) körülbelül 200 km-re van, az intézményt szerzetesnővérek tartják fenn.

–  Mennyibe kerül egy ilyen vagy ehhez hasonló intézmény fenntartása, működtetése?

– Azt kell tudni a missziókról, hogy azok nagyon sokba kerülnek, és rengeteg energiát kell beléjük fektetni, ez mindenképpen nagy áldozat.

– Ki is számoltam, hogy az az egyhetes misszió, ahol 70 embernek adták vissza a látását, 4300 dollárba került… Ezért minden bizonnyal nagy öröm lehet Számodra, hogy a közelmúltban – az ún. Hungary Helps program révén – a magyar állam is csatlakozott a segítséget nyújtók táborához.

–  A jelenlegi misszió nagyon érdekes, mert ez az első olyan, amit a Magyarországról kapott segítségből, a Hungary Helps-ből tudtunk fedezni. Egyébként minden ugyanúgy zajlik, ahogy eddig is. Az első csapat eljött, rendeltek egy hétig, és utána jöttünk mi, a műtős stáb, akik megoperáljuk azokat, akiket kiválasztott az előttünk rendelő doktor.

–  Vannak esetleg újabb terveitek is?

– Nagyon szeretnénk máshova is menni ebből a fedezetből, illetve hangsúlyt helyezni arra, hogy másképp szervezzük át az eddigi működésünket. Északon egy nagyvárosban lenne a központ, ahol lenne egy kihelyezett klinikánk. Emellett még keleten és délen is dolgoznánk.

–  Nem Te vagy az egyetlen szemészorvos itt Kongóban, ám sajnos nem mindenki kapott olyan jó képzést, mint Te… Gyakori az, hogy valaki valahol sikertelenül műtött meg egy szemet, és végül Neked kellett helyrehoznod ezt a hibát? Ezek egyébként végleg elrontott szemek, vagy esetleg tudsz még velük kezdeni valamit…?

– Sajnos  nagyon gyakori az olyan beteg, akinél látjuk, hogy az egyik, vagy mind a két szemét korábban megoperálta már másvalaki. Az országban 100–150 általános orvos van, akiket ún. „gyorstalpalón képeztek ki” szürkehályogműtétek elvégzésére… El lehet gondolni, milyen az eredmény… Ők a terepen próbálnak valamit csinálni, ám felszerelés nélkül, megfelelő felkészülés nélkül elképzelhető a teljesítmény…

Ma is láttunk egy ilyen beteget, azzal a szemmel sajnos nem lehetett már semmit sem csinálni. Kérte, javítsuk meg, de sajnos már nem lehetett. Számos olyan esettel találkozunk, amelyeken – évekkel később ­– már nem lehet segíteni. Az említett beteg másik szemét megoperáltuk, azzal jól lát, ez számára, számomra is sikerélmény, öröm, mert így nem maradt vakon.

– Azok, akik nem látnak, úgy érkeznek, hogy egy látó vezető egy hosszú botot nyújt nekik hátra, amibe kapaszkodva tudnak haladni. A műtét közben láttam, tanítgatod a kollégáidat, vezeted, őket. Ha úgy tetszik, Te „nyújtod a botot nekik”.

–  Az utóbbi években az a felismerésem, hogy nagyon-nagyon fontos képezni a helyieket rendelésre, illetve a szemészet sebészeti részére, hiszen idővel természetesen ők fogják átvenni a stafétabotot.

Ahogy említettem, több dologról gondolkodunk, és mindenhová kellene olyan sebészi képességekkel rendelkező fiatalt találni, akit jól ki tudunk képezni. Ez elég sok idő, sokáig kell vele együtt lenni, vele együtt dolgozni, átbeszélni, ha valami nem stimmel, és aztán szép lassan egyedül hagyni.

A terepen az is kiderül, hogy számos, valamennyire képzett ápoló van. Őket bevonni a munkánkba nagyon fontos és hasznos. Van is már négy ápolónk. Velük dolgozva sokkal hatékonyabban tudunk majd haladni. A helyben található, hadra fogható emberek mellett természetesen kell növelnünk a jövőben a saját erőinket is.

–  És ehhez nemcsak az emberi, de a tárgyi feltételek megteremtésére is szükség van.

–  Az alatt a 15 év alatt, amikor missziókba jártam, egyre inkább láttam, hogyan is kellene ezt jól, jobban megszervezni. A Hungary Helps-pénznek hála, most gondolkodhatunk egy komoly autó beszerzésén, ami segítheti a különféle eszközök, holmik szállítását. Ez azért is fontos, mert amikor eljut az ember egy ilyen vidéki kórházba, látja, hogy nincs elektromos hálózat. Vagy ha van is, az, amit összeeszkábáltak különféle drótokból, nem működik… Sok minden kellene, például az energiaellátáshoz egy generátor, megfelelő hosszúságú kábelek, esetleg napelemes rendszer, amikor már nem kell nagyobb fogyasztású dolgokat üzemeltetni, és persze a nélkülözhetetlen tiszta víz… A helyi hatóságokkal is együtt kell dolgoznunk. Az ő műtőjüket használjuk úgy, hogy nagyon átsikáljuk előtte, mert alapvetően mindig iszonyatos állapotokat találunk, de erre a stáb már nagyon ki van képezve.

A magyar állami segítségnek köszönhetően most életemben először kiválaszthatom, milyen mikroszkópot, és milyen retinamegjelenítéshez szükséges eszközt vásároljak. Idáig mindig csak kidobott és kapott műszerekkel dolgozhattam…

Ez nagyon nagy szó! A másik hatalmas esemény pedig az, hogy most már tudunk építkezni is. Elkészült egy komoly műtő terve, ezt meg is tudjuk építeni. Ennek a kivitelezése egy szép fejezet lesz az életemben…

Később pedig, miután a műtő elkészült, következhet az egyre szélesebb körű, egyre többeket elérő képzés is. Olyan embereket választunk, akik idevalósiak, és a tudás megszerzése után itt, helyben is akarnak majd élni és dolgozni. Ez is egy nagy és nemes feladat…

–  Nekem személy szerint is egy életre szóló élmény volt ez a misszió! Köszönöm, hogy a saját szememmel láthattam, hogy európai ember számára nem, vagy igencsak nehezen elképzelhető fizikai körülmények (nagy meleg, magas páratartalom, igencsak szerény ételek, kevés víz) ellenére is mennyire szívvel-lélekkel fordultál a betegek felé. Isten áldja meg a szolgálatodat a jövőben is!

Durkó Zsolt
MPE OCM