Egy roma kislány története a medvehagymáról, a csigaházról, a teáskészletről, figyelemről és a csodákról, amelyek a kirekesztett közösségek gyermekeinek is járnának.
Egy nyolcéves roma kislány egy kora tavaszi reggelen útnak indult az erdőbe. Ő az új generációhoz tartozik abban a közösségben, amelyben 18 éve foglalkozom a gyerekekkel. A roma közösség, amelyhez tartozik, sokszor kirekesztett, lenézett a többségi társadalom szemében. A mindennapokban már a gyerekek is gyakran találkoznak előítélettel, hátrányos megkülönböztetéssel, bizonytalansággal, ami megnehezíti, hogy gyermekkoruk igazán szabad legyen. És mégis, ez a kislány szabadon és bátran indult útnak, ikertestvérével, unokatestvérével, és a barátnőjével, hogy medvehagymát szedjenek. Négy kilométer hosszú út állt előttük, de őket ez cseppet sem riasztotta vissza. A levegő még hűvös volt, a föld illata nedves, és a fák ágai között félénken szűrődött át a napfény.
Nevettek, beszélgettek, és minden zöld levélben reményt láttak. A kosár a kezükben azt jelentette: talán találnak valamit, amit hazavihetnek. De a tavasz még csak ígéret volt, nem beteljesülés. A medvehagyma szezonja túl korán járt, a kosaruk szinte üres maradt. Nem csüggedtek látványosan, de a csendjükben ott volt a csalódás.
Behívtam őket a táborba megpihenni. Rajzoltunk, beszélgettünk, felolvastam nekik, nevettünk. Egyszer csak halkan megszólaltak: éhesek. Aznap még nem ettek. Uzsonnával kínáltam őket. Olyan természetességgel ültek az asztal köré, mintha mindig is ott lett volna a helyük. Evés után sétáltunk egyet. A lépteik könnyebbek lettek, a szemük élénkebb.
Két nappal később újra a táborban voltunk. A kislány ismét felgyalogolt az unokatestvérével. Elhatároztam, hogy elviszem őket egy távolabbi, szép dombra medvehagymát keresni. Az út hosszú volt, de beszélgettünk közben mindenről, ami egy nyolcéves szívét foglalkoztatja.
Apró titkokról, álmokról, iskoláról, testvéri vitákról. Egy meredekebb résznél odanyújtottam neki a kezem. Úgy ragadta meg, mintha az édesanyjáét fogná – bizalommal, ösztönösen, teljes szívvel. Abban a pillanatban nem csak egy dombra kapaszkodtunk fel, hanem egymás felé is közelebb léptünk.
A domboldalon csigaházakat találtunk. Egyet ő, egyet én. Leültünk, és a tenyerünkben forgattuk őket. Arról beszélgettünk, milyen tökéletes mestermű ez a ház. Milyen arányos. Milyen finom ívű. Milyen gondosan épített. Képet is készítettünk: egymás mellett álltunk, kezünkben a két csigaházzal. Olyan volt, mintha kincset találtunk volna. És tulajdonképpen találtunk is. Az ő arcán ugyanaz a figyelem és öröm volt, ami később egy doboz játék láttán. Abban a pillanatban a csigaház igazi játék volt számára. Felfedezés. Képzelet. Csoda.
A táborba visszatérve újra uzsonnával kínáltam őket. Evés közben megkérdeztem tőle:
“Vannak otthon játékaitok?” Rám nézett azokkal a mély, fekete gyémántszemekkel, és egyszerűen azt mondta: “Nincs semmi játékunk egy babán kívül, ami a kicsi testvéremé.”
Döntési lehetőséget tettem elé: háromféle játék közül választhatott. Nem hezitált sokáig. A minikonyhai teakészletet választotta. Amikor a kezébe vette a dobozt, ritkán látott fény gyúlt a szemében. Nem a birtoklás öröme volt az. Nem a „még egy játék” izgalma. Hanem az a tiszta, gyermeki boldogság, amit az élmény ígérete ad: hogy majd teát főzhet, vendéget hívhat, szerepeket játszhat. A fekete gyémántszemek úgy csillogtak, mintha kincset kapott volna.
Azon a napon, amikor a kislány a doboz játékot szorította magához, eszembe jutott: a gyermeki boldogság nem hangos. Nem villog. Nem kér frissítést vagy töltést. Csak jelenlétet kér. Figyelmet. Egy felé nyújtott kezet. És néha egy apró, műanyag teáscsészét.
De az igazság az, hogy a teáscsészék előtt, azon a domboldalon már játszottunk egy csigaházzal.
Ez az élmény sokáig nem hagyott nyugodni.Azon gondolkodtam, milyen furcsa világban élünk. Vajon mikor lett természetes, hogy a játék „csak még egy tárgy”? Hány gyereknek hevernek dobozokban a játékai? Hányan unják meg néhány nap után azt, amiért korábban annyira könyörögtek? Hány szobában porosodik babaház, építőkocka, társasjáték – mert a telefon és a tablet gyorsabb, hangosabb, színesebb élményt ígér?
Mikor cseréltük fel a képzelet csendes csodáját a villódzó képernyők zajára?
Mit veszít egy gyermek, amikor már nem akar teát főzni egy képzeletbeli vendégnek?
És mit nyer – valóban nyer-e bármit – amikor az ujjai csak üveget érintenek, nem pedig apró műanyag csészéket, vagy épp egy domboldalon talált csigaházat? A csigaház nem került pénzbe. Nem villogott. Nem adott ki hangot. Nem kellett tölteni. Mégis tökéletes volt.
Talán nem az a kérdés, hogy van-e elég játék. Mert nem a játékok száma számít és nem az áruk. Talán csak az, hogy van-e tér az örömre, az együttlétre, a kézfogásra egy meredek domboldalon. Van-e elég jelenlét. Van-e idő lelassulni, lehajolni, rácsodálkozni.
Amíg a képernyők egyre fényesebbek, a gyermeki figyelem egyre halványabb.
Egy csigaház tökéletesebb mestermű, mint bármelyik alkalmazás grafikája. De azt nem lehet letölteni, csak lehajolni érte. És talán itt dől el minden: lehajolunk-e még? Egy gyermek számára a világ tele van játékokkal – ha segítünk neki észrevenni. Egy csigaház lehet kincs. Mert ha egy gyermek még tud örülni egy csigaháznak, akkor nincs minden elveszve. Egy domboldal lehet kalandpark. Egy műanyag teáskészlet lehet egy egész elképzelt világ.
És talán a legnagyobb ajándék nem is a játék maga, hanem az a kéz, amelyet bizalommal megfoghat egy meredek emelkedőn.
Szerző: Boros Irén – szociális munkás, hitoktató – Hanielim Keresztény Alapítvány
