berkiandras_borito

Interjúsorozat a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió vezetőivel – 11. rész.

Nemrég indult interjúsorozatunkban szervezetünk intézményvezetőit, igazgatóit kívánjuk bemutatni, melynek fő célja, hogy a szervezeten túl az MPE OCM mögött álló embereket is megismerhessék az olvasók.

Interjúsorozatunk korábbi részeit az alábbi linkeken tekinthetik meg: 
Lipcsei János, az MPE OCM főigazgatója
Szakács Eszter, az MPE OCM pénzügyi igazgatója
Rossu Teó, az MPE OCM intézményfenntartási és koordinációs igazgatója

Gáspár Györgyi, az MPE OCM szociális menedzser-igazgatója.
Fazekas Hajnalka, az MPE OCM intézményvezetője
Kiss Szilvia, az MPE OCM Segítő Szolgálatának intézményvezető helyettese
Haránt-Durkó Renáta, az MPE OCM projektiroda vezetője
H. Kovács Judit, az MPE OCM szervezetfejesztési és vezető tanácsadója
Patkás Rita, a Reményhír Intézményfenntartó Központ képzési igazgatója
Surányi-Vámos Viktória, az MPE OCM jogásza

Mai beszélgetőpartnerem Berki András, a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió misszióvezető-helyettese.

Kérlek, mutasd be magad röviden!

Berki Andrásnak hívnak. Egy Heves megyei kis faluban, Egerszóláton élek immár 35 éve családommal. Négy felnőtt gyermekünk és négy unokánk van.

Hol nőttél fel?

Az észak-magyarországi kohász városban, Ózdon születtem, ott is nőttem fel, keresztény családban. Én már negyedik generációs hívő vagyok, hiszen mind anyai, mind apai ágon már a dédszüleim is keresztények voltak.

Ők milyen felekezethez tartoztak?

Ez nagyon érdekes dolog. Anyai ágon baptisták, dédnagyapám baptista prédikátor volt Biharban, viszont az apai dédnagymamám és az ő lánya, a nagymamám alapító tagjai voltak az ózdi pünkösdi gyülekezetnek.

Ezek szerint az egy elég régi gyülekezet.

Igen, a ’40-es években alapították.

Boldog gyermekkorod volt?

Igen, ezt elmondhatom. Boldog és felhőtlen gyermekkorom volt. Hárman voltunk testvérek, szüleim szelíd, kevés beszédű emberek voltak. Úgy nőhettem fel, hogy soha nem hallottam kiabálást, veszekedést. Édesapám gyári villanyszerelőként dolgozott, második műszakban pedig lakás villanyszereléseket vállalt. Emellett szolgált a gyülekezetben, melynek előbb igehirdetője, később vezetője is lett. A környéken nagyon sok velem egykorú gyerek volt, minden szabadidőnket az utcán töltöttük. Nyáron fociztunk, bújócskáztunk, télen szánkóztunk.

Később sem voltak zűrösebb éveid serdülő korodban sem? Nem kerested a rossz társaságot?

Azért ez nem egészen így van. Talán azt mondhatom, hogy olyan szempontból szerencsés vagyok, hogy nagyon is visszahúzódó, gátlásos, félénk gyerek voltam. Nehezen szólaltam meg társaságban, ez azért sok mindentől visszatartott.

Tizenegynéhány éves koromban szembesítettek azzal, hogy roma vagyok. Így az iskolában elkezdtek csúfolni, hogy cigány vagyok, és ez megzavart, szőke gyerek lévén miért mondják ezt nekem, meg nem is úgy éltünk. Bár tényleg édesapám cigány származású. Ez a tudat is visszafogott, nem mertem felszabadult lenni attól fogva, mert mindig arra gondoltam, hogy mikor szólnak be. Ez volt az egyik, a másik, hogy középiskolában is – meg általában az iskolai tanulmányaim során – erősen nyomatták azt az ideológiát, hogy nincs Isten és a vallás el fog múlni, és ez is úgy megzavart. Elkezdtem gondolkodni rajta, hogy akkor hogy is van ez. Elbizonytalanodtam és menekültem. Igazából az olvasásba. 10 éves koromtól olvasok újságot, könyveket, ugyanettől az időtől kezdve, úgy 30 évig könyvtárba is jártam. Az sokat segített egyébként, hogy édesapám gyülekezetvezető volt, és a mi telkünkön volt az imaház és nagyon sok vendégszolgáló megfordult nálunk, baptista prédikátorok. Végül is apukám is baptista lett, annak ellenére, hogy a nagymama meg a dédmama pünkösdi gyülekezetbe jártak, meg a rokonság másik fele is. A lényeg az, hogy sok vendég volt és általában nálunk szálltak meg hétvégeken. Megismertem szinte az egész prédikátori kart, idősektől fiatalokig és nagyon sokat hallgattam gyerekként a beszélgetéseket. Jókat anekdotáztak, elmondták a tapasztalataikat, a fiatalabb pásztorok pedig bátorítottak, hogy ebben a korban is és ezekben a körülményekben is lehet hívőnek lenni. Ők már modern gondolkodásúak voltak és egy kicsit „vagány” emberek, és ez bátorított engem, hogy meg lehet maradni ilyen istentagadó környezetben is hívőként. Ilyen szempontból nekem ez nagy segítség volt.

Említetted az olvasást. Azon kívül milyen hobbijaid vannak még?

A főzés és a rejtvényfejtés. Mindkettő kikapcsol. Időnként előveszem a biciklit is, és tekerek egy kicsit a faluban, vagy valamelyik környékbeli kerékpárúton. Nagy áldás számomra az is, hogy a kertünk mögött van egy akácos erdő. Oda gyakran kijárok elmélkedni, elcsendesedni, imádkozni. Fiatalabb koromban barlangászkodtam is a barátaimmal a Bükkben. Olyan hobbi volt ez, amely a szüleimnek nem igazán tetszett. Túl veszélyesnek tartották. Számomra máig nagy élmény maradt.

Hogyan tértél meg?

Igazából mondhatnám azt is, hogy ijedtemben tértem meg. Félelmemben. A középiskolás éveim vége felé nem vettem annyira komolyan Istent. Eljártam gyülekezetbe, de volt bennem egy visszafogottság. Nem volt igazából ifjúság sem, nagyon kevesen voltunk. Nem volt olyan közösség, ahol velem egykorúakkal együtt lehettünk volna. A lényeg az, hogy 18 éves korom előtt volt egy szilveszteri istentisztelet. A lelkipásztor azt mondta, hogy testvérek, most imádkozzunk. Úgy imádkozzunk, mintha Jézus Krisztus ma este visszajönne. Akkor hirtelen megijedtem, hogy ha most az Úr visszajön, akkor nekem végem van. Azt mondhatom, hogy életemben először az Úrhoz kiáltottam és elkezdtem imádkozni, hogy „Uram, ne gyere még vissza!” Sírtam, és a gyülekezet is megdöbbent, mert nem nagyon voltak akkor ilyen kitörések és a megtérések se voltak igazán jellemzőek. Ez volt nekem egy nagy Istenélmény. Ettől fogva sokkal komolyabban vettem a Bibliát is. Volt még egy menekülésem az olvasáson kívül. Elkezdtem verseket írni igen hamar. 12 éves koromtól. Amikor ez a szívbeli változás megtörtént 17-18 éves koromban, utána az Úrral való kapcsolatomról is tudtam írni. Néhány versem megjelent különböző egyházi lapokban. Ez egyfajta önkifejezés volt a hitemről.

Tulajdonképpen akkor a versírás volt az első szolgálatod?

Igen, ráadásul a versek egy része el is hangzott a gyülekezetben, mert volt egy lány, aki nagyon szépen szavalt és ő rendszeresen szolgált ezzel is. Nekem volt egy másik szolgálatom is abban az időben: harmóniumon kísértem a gyülekezeti éneklést. Az én ének-zenei tudásommal ez egy igen bátor vállalkozás volt.

Hol kezdtél el dolgozni?

Nagyon érdekes téma ez is, mert a kohászat miatt gyakorlatilag az őseim generációkra visszamenőleg gyári munkások voltak. A dédapám és a nagyapám betanított munkás volt, édesapám szakmunkás, azt mondták, én is szerezzek valami jó szakmát és akkor nyugdíjas állásom lesz. Édesapám már 15 éves koromtól vitt magával villanyt szerelni, megmutatta a fogásokat. Végül is szakközépiskolába jártam, és műszerész szakmunkás bizonyítványt szereztem. Két évet dolgoztam a kohászatnál, majd elvégeztem a Kandó Kálmán Főiskolát, így lettem villamosmérnök. A katonai szolgálat után visszakerültem a kohászathoz, majd 25 évig a távhőszolgáltatásban dolgoztam különböző vezető beosztásokban. A műszaki irányultság mellet mindig is vonzódtam a humán dolgokhoz: irodalomhoz, filozófiához, bibliai tudományokhoz. Elég jól megfért, megfér bennem ez a kettősség. Érdekesség még, hogy minden munkahelyem a szolgáltatáshoz kapcsolódott. Mindig bennem volt az a gondolat, hogy amit csinálok, az egy szolgálat. Ez bizonyára előkészítette későbbi életpályámat.

Gondoltad valaha, hogy egyszer majd lelkipásztor leszel?

Az eddig elmondottak alapján természetesen nem, de azért volt valami, ami 10-12 éves koromtól ott mocorgott bennem. A már említett dédnagymamám az általános iskola közelében lakott, és hazafelé menet gyakran bementem hozzá, ugyanis régóta ágyban fekvő beteg volt.  Ilyenkor mindig kérte, hogy olvassak neki a Bibliából. Nagyon szerette az Igét, főleg a Zsoltárokat. Egyszer azt mondta nekem: kisfiam, te prédikátor leszel. Ez volt az én első próféciám, amelyet hosszú ideig rejtegettem, mígnem beteljesedett.

Hogyan kerültél a műszaki pályáról a cigánymisszióba?

Közel másfél évtizedig párhuzamosan futott a kettő, azt követően lettem teljes idejű szolgáló /annak is már 16 éve/. Visszatérve a kérdésedre: amikor összeházasodtunk Júliával, az volt a szívünkben, hogy szeretnénk egy olyan szolgálatot, amelyet együtt tudunk végezni az Úr dicsőségére. Sokáig nem tudtuk, mi lehetne az. Jelentkeztünk egy gondnoki állásra, amelyet egy Pest környéki gyülekezet hirdetett meg. A számos jelentkezőből bennünket választottak, mégsem tudtunk igazán örülni, mert egyikünknek sem volt békessége a dologban. Nehéz szívvel mondtam vissza az ajánlatot. Nem sok idő múlva lelkipásztorunk azzal jött vissza egy megbeszélésről, hogy megnyílt a lehetőség evangélizációk szervezésére. A rendszerváltás napjait éltük akkoriban. A környékünkön Verpelét volt a legnagyobb lélekszámú település, 4000 lakossal, így oda szerveztük az első evangélizációt. El is jött kb. 250 ember, végül egy cigány férfi, aki a két lányával volt jelen az alkalmon, nyilvánította ki, hogy többet szeretne tudni mindarról, ami itt elhangzott. Őhozzájuk kezdtünk el járni Szabó Pali bácsival, a feleségemmel, sógorommal, Bibliával és gitárral a kezünkben. Így kezdődött az a misszió, amely immár harminc éve a szolgálatunkat jelenti. Megértettük, elfogadtuk, hogy ez a mi elhívásunk. Vezérigéül a Lukács 14:23-at kaptuk az Úrtól.: „…Eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék az én házam…”,

Hogyan kezdődött, hogyan alakult a kapcsolatod az Országos Cigánymisszióval?

Durkó Albertet 1992-ben ismertem meg egy nyári bibliaiskolában. Akkor még paksi lelkipásztor volt. Csak hat év múlva hallottam arról, hogy van OCM és van Cigány Népfőiskola. Elküldtem oda négy testvért. Kecskeméten voltak a bibliaiskolai alkalmak. Nagy áldás volt ez a lehetőség mind a gyülekezet, mind a résztvevő testvérek számára. Ők lettek az első munkatársaim. Az ő példájukon felbuzdulva egyre többen kezdték el a tanulást. 1998 és 2012 között több, mint negyvenen végeztek a bibliaiskolában. Más területeken is egyre inkább kibontakozott az együttműködés. Részt vettünk és szolgáltunk is az emlékezetes nagykállói konferencián. Sok egyéb közös alkalmunk is volt. 2008-ban Albert biztatására elkezdtük szervezni Verpeléten és később Heves megye más településein is a Segítő szolgálatot, amely mára 13 helyszínen tevékenykedik. 2011-ben bekerültem a presbitériumba. Az elmúlt évtized sok-sok feladatot és sok-sok áldást jelentett számomra. Nagyszerű, értékes, tehetséges embereket ismerhettem meg mindenütt, romákat és nem romákat egyaránt.

Jelenleg misszióvezető-helyettes vagy. Milyen feladataid vannak és egyáltalán: mit jelent számodra a Misszió?

Egyik legfontosabb feladatom a kapcsolat építés, a kapcsolattartás. A kereszténység nem csupán egy vallás, hanem kapcsolat. Az élő Istennel, Jézus Krisztussal, testvéreinkkel, embertársainkkal. Ezt próbálom képviselni a Misszió gyülekezeteiben, a szolgáló testvérek között, de az együttműködő gyülekezetek, és más közösségek, szervezetek felé is. Feladatom továbbá a stratégiai döntések előkészítése, kimunkálása és a megvalósításban való közreműködés is. Hogy mit jelent számomra a Misszió? Egy olyan elhívás és kihívás, amely az életem természetes vagy inkább természetfeletti része lett. Miután a Lukács 14,23 üzenete beleégett a szívünkbe, feleségemmel együtt megértettünk két dolgot: az egyik az, hogy nekünk elsősorban a periférián élő, kitaszított emberek felé kell szolgálnunk. A másik pedig: az evangélium hirdetésének, az örömhír továbbadásának nincsenek, nem lehetnek határai. Hiszen az Úr azt is mondja ebben az igében: azt akarom, hogy megteljen a házam. És még nem telt meg. Ez egy életre szóló kihívás mindannyiunknak.

berkiandras

Durkó Szabolcs

Bejegyzés megosztása

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: email
Email
Megosztás itt: linkedin
LinkedIn
Kapcsolódó bejegyzések