Közéleti klub Farkas Józseffel – Békéstől Kanadáig

2015. január 26-án, hétfőn este fél hatkor a békési Csillagház-Reményhír Ház vendége volt Farkas József és kedves felesége, Marika. Mindketten Békésről származnak, most azonban kanadai otthonukból érkeztek meg szülőföldjükre. E rendezvény a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió, a „Remény-Híd”- Békésen élő hátrányos csoportok felzárkóztatása című projekt keretében valósult meg.

Kanadában otthon, Békésen itthon – mindig a keskeny úton. Talán ezzel a mondattal lehetne summázni azt a mintegy másfél órás beszélgetést, melyet Patkás Rita és Surman László folytatott messziről érkezett vendégeinkkel. Az igen nagyszámú érdeklődő bizonyára nem bánta meg, hogy esti szabadidejét itt, a Reményhír Házban töltötte, hiszen két olyan életúttal ismerkedett meg, melyből csak tanulhatnak, erőt meríthetnek hétköznapi küzdelmeikhez.

József és Marika szeretettel, egyszerű, mégis érzelmekben gazdag, a hallgatóságot mélyen megérintő szavakkal válaszolt minden kérdésre.

Rövid bemutatkozás után, melyből megtudhattuk, hogy most Kanadában élnek, s négy gyermekkel és hat unokával büszkélkedhetnek, természetesen az indulás, a gyermekkor került szóba. Honnan is indult ez az életút? Bizony a békési cigánytelep, azaz „Párizs” egyik kis putrijából, ahol tizenegy testvérével töltötte gyermekkorát igen szűkösen, de ahogy József fogalmazott „kielégítő körülmények között”, bár a vizet hordani kellett, a tűzre valót pedig a legelőn összeszedni. Ezt már el sem tudja képzelni egy mai fiatal.

Vendégünk megkapó őszinteséggel beszélt iskolás és ifjú koráról. Iskolai nehézségeiről, mely jobbára abból adódott, hogy sosem lehetett meg minden felszerelése, majd a következő évek mélységeiről, amikor ő is, mint sok más fiatal a szórakozásban, italban, dohányzásban kereste a boldogságot.

19 évesen jutott el a nagy kérdésig: ennyi az élet, és nem több? Ekkor József név szerint is megemlítette azokat, akik mint Isten kinyújtott karja, felkarolták őt, s elvezették a megtérés megszabadító, a hazatalálás érzését okozó megéléséhez. Az élete innentől gyökeresen megváltozott.

S ezek után hallhattuk, hogy „hősünk” hogyan győzte le a hétfejű sárkányt, hogy elnyerje a királylány kezét – ahogyan ő fogalmazott. Mert bizony későbbi párjával a kapcsolat nem indult zökkenőmentesen. Hatévi várakozás, környezeti ellenállás után, mindig is Isten akaratát figyelve kötötték össze életüket. „Mert talán azért vált meg tőled ideig-óráig, hogy őt, mint örökkévalót kapd vissza.” (Filemon 15.) Ez az ige tett pontot erre a nehéz időszakra.

A beszélgetés talán legfontosabb témája az otthon, Békés, Magyarország elhagyása, a Kanadába érkezés története volt. Vajon hányan lennénk képesek mindent hátra hagyni, elindulni az ismeretlenbe, vállalva a nélkülözést, viszontagságokat, még az akkori világban a börtön kockázatát is. József és Marika, ahogy ők beszámoltak erről, csak úgy tudták ezt végigcsinálni, hogy mindig is fölfelé figyeltek, hitték, hogy utuknak célja van, feladatot kaptak Istentől.

A házaspár végül szólt jelenükről, kinti tevékenységükről gyermekeik értékteremtő, sikeres munkájáról. Az egész beszélgetés során mindketten hangsúlyozták, mennyire fontos volt és elengedhetetlen, hogy bármerre jártak, mindig rátaláltak a helyi gyülekezetre, ahol lelki támogatást, iránymutatást kaptak és természetesen szolgálatot is végeztek.   

Mit is tanulhattunk ezen az estén? Elsősorban azt, hogyan lehet a legnagyobb mélységből is felemelkedni, hitben és hűségben járva Isten szerinti, megelégedett, hasznos életet élni, bárhol is vagyunk ezen a világon.

Végezetül egy nézői kérdésre válaszolva, mely azt firtatta, mikor jön újra, s mennyi időt tölt itthon, József így válaszolt: „A cigányságért ég a szívem, hiszen ezt a népet adta nekem az Úr.” Várjuk tehát a következő találkozást.

Szeverényi Barnabás