Életképek menekültek megsegítéséből

A Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió az orosz-ukrán háború kitörése óta fogad és gondoz magyar ajkú, Ukrajnából, Kárpátalja területéről elmenekült cigány embereket.

Fel tudod-e idézni, kedves olvasó, hogy mit éreztél 2022. február 24-én reggel, amikor elolvastad az első híreket arról, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, heves bombázásba kezdett, és a háború első hajnalán már több áldozatról számoltak be? Félelmet, megdöbbenést, dühöt, aggodalmat? Mindegyik helyénvaló és érthető érzelem egy ilyen helyzetben.

A Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió munkatársai is megdöbbenve álltak az események előtt. Nem volt azonban túl sok idő a ventilálásra, hezitálásnak pedig egyáltalán nem volt helye. Munkatársaink tudták, hogy a háború együtt jár a menekülő emberekkel. Elindultak a határhoz, hogy megtegyenek mindent, ami tőlük telik.

Nem volt terv, nem volt elkülönített költségvetés, nem voltak eszközök, csupán helyzet volt, amit meg kellett oldani, és bajba jutott emberek, akiken segíteni kellett. A missziós munkatársak megnyitották a közösségi tereket, imaházakat, matracokat, ágyakat vittek, és elszállásolták az embereket. Étel is került, a jó szó és az evangélium pedig soha nem fogy ki.

A háború kitörése óta immár öt hónap is eltelt. Munkatársaink továbbra is fáradhatatlanul szolgálnak a menekült emberek felé. Sorozatunkban szeretnénk az olvasóinkkal megismertetni néhány befogadott testvérünk életútját. Elsőként ismerjük meg Júlia történetét, akivel életvezetési és mentálhigiénés tanácsadóként beszélgetek.

Júlia története

Júliát ritkán látom nem mosolyogni. Nagyon kellemes a társasága, egyfajta tyúkanyó a közösségében.

Egyedül nevelte fel az immár felnőtt két lányát, hamar meg kellett tanulnia a maga lábán állnia. Gyerekkorában a táborban – így hívják Kárpátalján a cigánytelepet – boltosat játszottak. Mindig ő volt az eladó. Arról álmodott, hogy felnőttkorában ő is felvesz egy olyan fehér köpenyt, mint a falu boltosa, és kiszolgálja az embereket. Beszélget velük, pakolja a kenyeret, tejet, megbecsült, elismert helye lesz a falu közösségében. Nem így alakult az élete. Írni, olvasni megtanult, de aztán hamar dolgoznia kellett. Minden fizikai munkát elvállalt, mezőgazdaságit, építőiparit, amire éppen lehetőség volt. Az is előfordult, hogy Kárpátaljáról szarvasmarhákat szállítottak Kijevbe, kerestek munkaerőt, akik majd ellátják a jószágokat. Júlia is jelentkezett, felpakolták hát őt is a marhavagonba, és az állatokkal utazott egészen Kijevig. Ott elszállásolták, és hozzákezdett a munkához. Fiatal felnőttként megjárta a környező országokat: Csehországot, Magyarországot, Lengyelországot. Olcsó ruhákat, cipőket vett, és a táborban eladta őket. Ebből tartotta el, nevelte fel a két lányát.

Amikor kitört a háború, nehéz választás előtt állt. A kisebb lánya mindenképpen menni akart Magyarországra, hiszen a férje itt dolgozott, hívta őket, hogy biztonságban legyenek. De az idősebb lány otthon akart maradni. Júliának döntenie kellett, hogy menjen, vagy maradjon. Úgy gondolta, a kisebb lánynak nagyobb szüksége van rá, hiszen az elmúlt egy évben sok nehézséggel kellett megküzdenie, az édesanyai vigasz, támasz és bátorítás elengedhetetlen a számára. Elindultak hát. Júlia, a lánya és az unokája. Három nő. A hátár túloldalán várta őket a veje, de hogyan jutnak át a határon? Mi lesz, ha rájuk esteledik? A kis unokája Isten kegyelméből és csodái sorozatának köszönhetően életben maradt, pedig az orvosok lemondtak róla, azt mondák, két napot sem fog élni. Most már iskolás, jól van, de óvni kell minden megrázkódtatástól, érzelmi tehertől. Júlia nagyon félt, hogy a kislány megijed, vagy sokkot kap és valami nagy baj történik. Egy éjszakát a csapi határátkelőn töltöttek, mert olyan sokan voltak, hogy nem jutottak el a határőrökig. Ahol tudtak, ott ültek le, amit tudtak, azt ettek. Közben beszélgettek az emberekkel, mindenki nagyon meg volt ijedve, és senkinek nem volt terve. Azt tudták, hogy menni kell, mert a helyi gyógyszertárban már akadozott a gyógyszerellátás, ételt a boltok polcain már kevesebbet láttak. Találkoztak a határon olyanokkal, akiknek a munkabérét az elmúlt hetekben már nem fizették ki, visszatartották a katonák ellátmányára.

Júlia szívében egyszerre volt jelen a remény és a szorongás. Reménykedett abban, hogy a határ túloldalán biztonságban lesznek, segítő testvérekre lelnek. De aggódott a hátrahagyott lánya miatt, a két kezével nehezen megszerzett kis otthona miatt. Mindene amije volt, egy kis ház, egy ágy, a ruhái, mindent hátrahagyott és elindult az ismeretlenbe.

A határ túloldalán önkéntesek léptek hozzájuk és segítséget kínáltak. Elfogadták. Elvitték őket egy táborhelyre, ahol elszállásolták őket. Ez egy ifjúsági, gyerek tábor volt, amit megnyitottak a menekülő emberek előtt. Itt lett fedél a fejük felett, ágyuk, tudtak tisztálkodni és ételt is kaptak. Ezen kívül mást nem igen csinálhattak. Főzni, háztartást vezetni nem szabadott. Ahogy telt az idő, kitavaszodott, és elérkezett az iskolai kirándulások ideje is. A tábor vezetője jelezte, hogy utasításba kapta, hogy meg kell nyitnia a táborhelyet az érkező diákcsoportok előtt, így Júliáéknak menniük kell. Két lehetőségük van. Vagy elviszi őket egy észak-magyarországi kis faluba, ami egy zsákfalu, nincs bolt sem, de kapnak szállást, ahol maguk gondoskodhatnak magukról, vagy mehetnek amerre látnak. Az utóbbit választották. Júlia veje, aki a közelben dolgozott, kapcsolatba került a Pünkösdi Cigánymisszióval, innen érkezett a segítség. A kis családot elszállásolták egy gyülekezeti házban, ahol minden más segítséget is megkapnak.

Amikor Júliát a terveiről kérdezem, akkor azt mondja hangosan, nevetve: „Hát, az teljesen biztos, hogy vasárnap megyek a gyülekezetbe! Már alig várom.”

Kis szünet után elmondja, hogy már korábban megtért és nagyon szereti az Urat, szereti hallgatni a tanítást, szereti az énekeket és közösségben lenni a testvérekkel. Nem tökéletes, mert nehezen szabadul a cigarettától, de teljes szíve Istené.

Aztán még az is biztos, hogy hétvégén főz valami finomat. A lányán és az unokáján kívül időközben megérkezett  a nászasszonya és annak a menye egy pici babával. Itt élnek ők, asszonyok ebben a szép házban, a férfiak távolabb dolgoznak, de minden hétvégén hazajönnek. Ezért is főz Júlia valami nagyon finomat, hogy mindenkit asztalhoz ültessen, és amikor végigjáratja rajtuk a szemeit, gyönyörködhessen bennük.

Tovább kérdezem a távolabbi tervekről. Nem tudja még. Jól és biztonságosan érzi itt magát. Munka is akad. A környéken ebben az időben egy héten több napra is jut mezőgazdasági munka. Be is jelentik őket. Megéri, és hát nem érzi így magát haszontalannak.

De a másik lánya még odaát van, Kárpátalján. És a kis háza. Ha béke lenne, talán haza menne, de a másik lánya bizton állítja, hogy ő Magyarországon marad. Mit tegyen?
Itt minden segítséget megkap a missziós munkatársaktól, a szociális munkások egyengetik az életüket, intézik a dokumentumaikat. A férfiaknak biztos munkájuk van. A gyerekekkel fejlesztő pedagógusok foglalkoznak, szeptembertől talán óvodába, iskolába is járhatnának.

Rúth könyvét olvassuk együtt. Júlia hallgatja a történetet és mosolyog.

Tóth Anita