Fiatalon éhezett, ma ő segít a rászorulókon – interjú Péter Pállal, a Konzultációs Tanács tanácstagjával

Nemrég indult interjúsorozatunkban a tavaly alakult Konzultációs Tanács tanácstagjainak életét, munkáját kívánjuk bemutatni olvasóinknak.

De hogy mi is az a Konzultációs Tanács? Ahogy a nevében is benne van, egy tanácsadó testület. A tagjai olyan személyek, akik gyakorlatilag a terepen vannak, és ott végzik a mindennapi gyülekezeti szolgálatokat. Ők azok az emberek, akik leginkább átlátják a cigány közösségek, gyülekezetek mindennapi helyzetét, ami alapján a Magyar Pünkösdi Egyház Országos Cigánymisszió vezetőit tudják tanácsolni egy-egy fontosabb döntésben. Ugyanakkor ezek a személyek saját közösségükben vezetői, szervezői feladatokat látnak el, részt vesznek a napi operatív munkában.

Mai beszélgető partnerem Péter Pál Nátániel, lelkipásztor, konzultációs tanácstag.

Kérlek mutasd be magad röviden!

Péter Pál vagyok, Zákányszéken élek, az MPE OCM munkatársa vagyok, konzultációs tanácstag.

2001-ben, 24 éves koromban házasodtam össze feleségemmel. Három gyermekünk van. A nagyobbik lányom 17 éves, a fiam 14 éves, a legkisebb gyermekünk pedig 10 éves. A nagylányom már bemerítkezett. Én 2004-ben tértem meg.

Mesélj a munkádról! Mivel foglalkozol jelenleg az MPE OCM-en belül?

A munkám elég sokszínű, hála Istennek. Nyolc gyülekezetben szolgálok, két házi csoportban, amelyek jelenleg folyamatosan működnek. Két megyében vagyunk jelen, Bács-Kiskun és Csongrád megyében. Szeretetszolgálat is működik, a rászorulók számára bútorokat, ruhákat tudunk biztosítani, de a favágástól kezdve mindenben részt veszünk. Kimegyünk, segítünk fát vágni, de ha nincs fája valakinek, azt is meg tudjuk oldani. Van élelmiszerbank, élelmiszert kapunk a Tesco-tól, és ezeket a szegényeknek hordjuk ki. Jelenleg óriási szükség van erre. Volt olyan is, hogy valaki karanténba került, mivel így nem tudott kimozdulni, ezért rendszeres ellátást kapott tőlünk. Ezek mellett iskolába járok, érettségizni készülök.

Hogyan jellemeznéd a gyermekkorodat?

Erdélyben születtem, Dicsőszentmártonban. Erdőszentgyörgyön nőttem fel, ott jártam iskolába. Elég szegény körülmények között nevelkedtem, mondhatni, sokat éheztünk. Édesapám egyedül dolgozott, élelemre nem sok jutott, hatan voltunk testvérek. Én vagyok a legidősebb, ilyen módon nekem nagyon korán el kellett kezdenem rendszeresen dolgozni, emellett iskolába jártam. Úgy mentem iskolába, hogy reggel 5-kor felkeltem, elláttam az állatokat, onnan mentem iskolába, hazafele elmentem a disznóknak élelmet szerezni, fát hordtam az erdőből, amit a hátamon hoztam haza, megfőztem, utána tanultam. Így teltek a napjaim 11 éves koromtól kezdve. Nagyon beteges voltam. 10 éves koromban ízületi gyulladásom volt, elég sokat voltam kórházban vele. Mindig olyan kisebbségi érzetem volt emiatt, hogy beteg is voltam, sántán jártam, ráadásul éhes voltam mindig. Amikor elmentem az iskolába, akkor lestem, hogy a gyerekek mikor nem eszik meg a tízórait, annyira nem volt mit enni. Amit sosem felejtek el, hogy a patakban megláttam egy fél almát, mikor jöttem haza az iskolából. Lestem, hogy nem jön-e senki, nehogy meglássanak, aztán azt az almát is megettem. Ilyen háttérből jöttem, nagyon nehéz volt nekünk ilyen szempontból. 1989-ben jöttünk át ide Magyarországra, akkor már itt kezdtünk el dolgozni. A szüleimmel napszámban dolgoztunk Balástyán, ekkor már 14 éves lehettem. Így keveredtünk utána egy kicsit jobb helyzetbe, vettünk egy ARO-t, – sosem felejtem el – az első megtakarított pénzből, elkezdtünk piacolni, együtt csináltuk azt is. Így javult a helyzet.

Mikor és hogyan tértél meg?

2004-ben tértem meg, akkor ismertem meg az Urat, amikor elhívtak Kistelekre gyülekezetbe. Édesapám ugyan keresztény ember volt, de nem gyakorolta a hitét, mert a szegénység közbeszólt, el kellett ugye jönni Magyarországra, és a piac meg a munka miatt nem volt idejük gyülekezetbe járni. Úgy nőttem fel, hogy nem nagyon éreztem szeretetet, törődést emiatt is, hogy mindig éheztem. Én voltam a legidősebb, nekem jutott a legkevesebb, mert a kicsiknek kellett hagyni. A szüleim nem tudtak velünk úgy foglalkozni. Volt, hogy én maradtam otthon a kisebbekkel, mert nekik dolgozni kellett. Hónapokig én gondoskodtam a gyerekekről. 16-17 éves lehettem. Így nem éreztem, hogy igazából szeretve volnék. El voltunk hanyagolva igazából. Amikor bementem a gyülekezetbe, olyan hidegnek éreztem a légkört, nem éreztem, hogy az emberek igazából meg vannak térve. De amikor Kistelekre mentünk először gyülekezetbe, ami megmaradt nagyon, hogy a lelkipásztor idejött és átölelt – úgy, hogy nem ismert, előtte sosem látott. Attól a perctől kezdve én alig vártam mindig, hogy menjek a gyülekezetbe, és nem azért, hogy halljam az Igét, hanem, hogy át legyek ölelve. Újra érezzem azt a szeretetet, amit ott kaptam – egy pillanat alatt. És persze hallottam az Igét, megértettem, hogy Isten szeret és akar engem, és ő az, aki soha nem fordul el az embertől. Így tértünk meg a feleségemmel együtt. Akkor jött az első gyermekünk, a kislányunk.

Szüleim is ekkor tértek vissza az Úrhoz. Ahogy látták bennünk a vágyat, mikor mi elmentünk gyülekezetbe, akkor ők is elkezdtek velünk újra, felfrissülve járni. Attól kezdve ők is újra az Urat szolgálják.

Később el kellett szakadnunk Kistelekről, a gyülekezetből, és a rúzsai gyülekezethez csatlakoztunk. Akkor a zákányszéki gyülekezet olyan szinten működött, hogy amikor megéreztem ezt az isteni szeretetet, törődést és Isten munkáját az életünkben, akkor, mikor kimentünk a piacra, nem árulni mentünk ki, hanem a feleségemmel együtt az evangéliumot hirdettük az embereknek. Az első szeretet, ami akkor történt velünk, igazából csak ezt mondtuk el az embereknek. És ők elkezdtek látni minket megváltozni, látták ezt az örömöt a szemünkben, szívünkben. Akkor el kezdtek vágyódni, hogy ez az öröm, ez a szeretet az ő életükben is megtörténjen. Akkor mondtam, hogy szívesen elviszem őket a gyülekezetbe. Úgy képzeld el, volt, hogy kettőt fordultam, hordtam őket, mert nagyon szerették azt átélni, amit mi átéltünk. Aztán már annyira megnőtt ez a csoport, akiket hordani kellett, hogy már nem bírtam tovább hordani, és akkor béreltünk egy helyet. Akkor jöttek a pásztorok, és ők kezelték ezt. Nekem akkor még gyakorlatilag csak ez volt a dolgom, hogy hívjam az embereket, énekeltem, dicsőítettünk a feleségemmel a gyülekezetben.

Tehát egyből volt már szolgálatod, ahogy megtértél?

Igen, egyből. Már a bemerítésünk előtt felfedeztek bennünket, hogy tudunk énekelni a kisteleki gyülekezetben. Addig a Lukács testvér lánya egyedül énekelt, ott már azonnal be lettünk vonva a dicsőítő csapatba. A megtérésünk óta a mai napig is folytatjuk ezt a szolgálatunkat, dicsőség az Úrnak érte.

Amit még fontosnak tartok elmondani, hogy amikor átjöttünk ide a kisteleki gyülekezetből, akkor nem volt senki zenész közöttünk. A feleségem erre azt mondta, hogy ő majd akkor megtanul szintetizátoron játszani. Mondjuk hittem benne, mert hát mind nagy zenészek voltak a családjában. Először kértünk kölcsön egy szintetizátort, megnéztük, van-e hozzá érzéke, és akkor kicsi gyerekekkel olyan nehéz volt. Egyik az egyik, másik a másik kezemben, a feleségem meg ott próbálgatott, hogy legyen a gyülekezetben dicsőítés. Sose felejtem el, hogy elmentünk a gyülekezetbe, és volt egy kijelentése a feleségemnek: három hónapon belül olyan áldást adok neked, hogy mindenki csodálni fogja, hogy mi történt veled. És úgy képzeld el, hogy a feleségem pontosan három hónap elteltével először dicsőített a gyülekezetben. Amikor elkezdtünk dicsőíteni, és a feleségem szintetizátorozni, mindenki azt nézte, hogy hol a magnó, amivel fel van véve az egész, nem hitte el senki, hogy ezt tényleg a feleségem csinálja, ő zenél. Igaz lett a prófécia, hiszen tényleg mindenki csodálkozott ezen. Azóta is dicsőít.

Történt egyszer, hogy az egyik alkalomra nem jött el egyik lelkészünk sem. A gyülekezetünk bent várt. Én ekkor még nem voltam szolgáló, néha bizonyságot mondtam, de nem éreztem magam elhívottnak arra, hogy gyülekezetet vezessek, soha nem gondoltam erre. És egyszer csak ott találtam magam egyedül. Úgy képzeld el, hogy a fél istentiszteleti idő lejárt, amikor én még kiszaladgáltam, hívtam a lelkipásztorokat, hogy biztos nem tud jönni egyikük sem? És nem jött senki sem. Akkor azt kérdeztem sírva imádkozva, hogy Uram, én most mit csináljak? Itt vannak az emberek, és várják a te beszéded, most mit mondjak nekik? És akkor jött egy olyan szelíd hang a szívembe, ami azt mondta „Nyisd meg a te szádat és én betöltöm azt. Menj be és kezdj el szolgálni”. Azt a szolgálatot én sosem felejtem el. Még mindig átjár az érzés, amikor ott sírtam az Úr előtt, hogy nem érzem elhívva magam, de mivel itt vannak az emberek, megpróbálok valamit tenni. És az Úr Lelke valahogy rám szállt, és elmondtam, amit a szívemre helyezett. Megérezték az emberek, hogy valami történik.

Leginkább magyar emberek voltak a gyülekezetben, zákányszéki magyar emberek. Érezték, hogy gond van a háttérben, probléma van és elkezdtek kimaradozni. Én ekkor kezdtem el a munkát a feleségemmel, dicsőítettünk, készültünk, tanítottuk őket. Azonban rossz híre volt akkoriban a gyülekezetünknek, rengeteg belső problémával. Hívtam a pünkösdieket, hogy jöjjenek, segítsenek, de nem akartak belefolyni a gyülekezet belső ügyeibe.  Kérdeztem, hogy hát akkor mit csináljak? Azt mondták tedd azt, amit csináltál eddig is, aztán majd valahogy alakul. Aztán próbáltam keresni a kapcsolatokat, elmentem Kiskunmajsára, onnan hívtam a Takács Gézát, akkor ismertem meg Gianni-t (Petneházi Géza) a Misszióból (MPE OCM). Akkor ő rendszeresen le is járt, sokat köszönhetünk neki. Akkor egyszer csak Géza lehozta Surman Lacit, én akkor ismertem őt meg. Ő látta a gyülekezetet, prófétált nekem akkor. Kérdezte, hogy nem szeretnék-e a Misszióhoz tartozni, mivel akkor sehova nem tartoztunk már. Én nagyon örültem igazából, mert egy olyan vihar közepette volt ez, azt éreztem, magam vagyok, nem tudom ezt csinálni. Kicsi vagyok ehhez, a gyülekezet meg csak nő, nem tudok velük foglalkozni, nem tudom ezt kezelni. És akkor Laci időben mondta ezt, hogy csatlakozzunk. Örömmel mondtam igent. Nemsoká utána volt egy nagy konferencia Nyíregyháza környékén, mikor ki lehetett nyilvánítani, ki hova akar tartozni, akkor csatlakoztam a Misszióhoz. A lényeg az, hogy Surman Lacinak mondtam – mivel, hogy tudtam, hogy cigánymisszió –, hogy nem sok cigány van a gyülekezetben, tulajdonképpen csak én és a családom. Azt mondta, prófétáljunk. Hiszünk abban, hogy a közeljövőben lesznek itt cigányok. Abban az évben 26 cigány ember merítkezett be. Ez óriási kijelentés volt nekem, de Laci mindig olyan ember volt az életemben, aki folyamatosan reményt adott, ott volt az életemben, ha szükség volt rá, felhívott, felhívhattam, beszélgettünk. Maga az OCM, tehát Durkó Albert, mint misszióvezető úgy jött nekem, mint Noé idejében a Bárka. Albert, mint Noé, hogy kegyelmet talált Istennél, hogy bárkát építsen, missziót építsen fel, és én ebbe a bárkába belejöhettem a legnagyobb vihar közepette. Nekem ez védelem volt, ami átvitt a viharon és minden nehézségen.

Később oktatást kaptunk a Missziótól, tanítottak és felneveltek bennünket. Surman Laci nagy példaképem ebben. Sokat ott volt és tanított.  Belevitt a Misszióba, bibliaiskolákat végezhettünk el, hála Istennek, és most eljutottunk eddig. Én most is azt mondom, hogy Isten csodálatos módon emelte fel az övéit. Sosem álmodtam, sosem gondoltam volna, hogy most itt leszek egy ilyen helyen, ahol konzultációs tanácstagként szolgálhatom az Urat. Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen módon eddig is eljuthattam, és hiszem, hogy még nincs vége, és Isten továbbra is formál és tanít.

Beszéljünk még a Konzultációs Tanácsról. Mikor kértek fel, és hogyan élted meg, hogy felkértek, mit jelent számodra?

Amikor a presbitérium megszűnt, utána kért fel Durkó Albert konzultációs tanácstagnak. Akkor még nem is tudtam, nem is értettem, hogy mi ez. Konkrétan talán még most sem látom át teljesen, csak azt látom, hogy sokkal mélyebb így a kapcsolat Alberttel. Személyes kapcsolatom van vele, felveszi a telefont, ha hívom, ez fantasztikus érzés. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek. Először, amikor felkért Surman Lacin keresztül Albert, megkérdeztem tőle, hogy biztos, hogy én oda való vagyok-e, biztos engem gondolt-e erre a feladatra? Mert ő ismeri az életünket, ismeri a viharjainkat, a nehézségeinket, amiből elég sok volt, sok mindenen átmentünk, mindent tud rólunk, és ezek alapján úgy látta Laci, hogy igen, alkalmas vagyok erre, mivelhogy „bizonyítottam az élet viharaiban, hogy megálltam a helyem, és ilyen emberekre van szükség”. Úgy élem ezt meg, hogy Isten kiváltképpen gondolt rám, az én családomra, hogy eljutottam ilyen szintre, és teljes alázattal szeretném ezt tisztelni és szolgálni az Urat így tovább, ebben a felállásban.

Van-e valamilyen jövőképed, látásod a Cigánymisszióról? Mi lesz 10-20 év múlva, külön akár a te számodra mit tartogat a Missziónál a jövő?

Nem igazán gondolok a jövőre, én mindig a mát élem meg, de azt teljes erőbedobással. Így jutottam el eddig is, hogy mindig úgy csináltam a mát, hogy az tökéletes legyen. A mai napig én úgy harcoltam mindig, hogy az úgy legyen megjátszva, ahogy azt meg kell játszani, ahogy azt végig kell vinni, végig kell harcolni. Vannak álmaim a Misszióra nézve. Tudom, hogy Isten óriási dolgokat fog létrehozni. Körülöttünk, a saját személyemre azt látom, hogy Isten itt Szegeden óriási munkát akar elvégezni. Egy ízelítő csak belőle: pár hónapja mentünk ki a Cserepes sorra, és most rendszeresen 40–50 ember gyűlik össze, közülük 14-en már be is merítkeztek. Azt látom, hogy Isten mindent formál körülöttünk, és tekintélyt adott a Missziónak országos szinten. Sokan megkeresnek, sokan köszönetet mondanak, hogy itt vagyunk körülöttük. Szerintem ez nagyon jó, hogyha így összefogunk és mindenki a misszióban úgy akarja csinálni, hogy annak értéke legyen, és a Misszió növekedése legyen fontos, meg az Istennek a munkája. Cigány emberként így gondolkodni, hogy az a feladatom, hogy a jövő értékelhető legyen, ha ránk néznek az emberek, mint cigánymisszióra, ne átokként nézzenek ránk, hanem áldásként lássanak meg bennünket. Óriási jövője van a cigánymissziónak!
Még amire talán szükség van, hogy úgy szolgáljuk Istent – gondolok itt a konzultációs tanácstagokra és a missziónak az elöljáróira –, hogy tényleg az Istennek a munkájára tekintsünk, és ne magunkra! Ne kötelességből tegyünk dolgokat, hanem szívünk ügye legyen!
Amikor a Szeretetszolgálatot Zákányszéken kialakítottam, akkor engem az a fél alma, meg a szendvics, amit elkértem az iskolából, nagyon motivált, hiszen megéltem azt, hogy milyen az, amikor nincs. Tudom azt, hogy milyen az, ha valaki azt mondja, hogy éhes vagyok. Vagy milyen az, mikor az emberek azt mondják, hogy nem tudom megoldani. Nekem innentől kezdve nem úgy jön át, hogy nekem itt kötelességem segíteni, hanem a szívem ügye ezt megtenni. Kívánom, hogy legyenek ilyen emberek a Misszióban, akiknek ez tényleg szívük ügye, nem pedig kötelesség. Már nagy jövője van a Missziónak, de ilyen emberekkel még nagyobb lehet.

Szinte lélegezni sincs időd, annyi mindent csinálsz. Hogy bírod ezt a tempót? Nem érzed néha úgy, hogy belefáradsz, belefásulsz a sok munkába? Mi a titkod?

Nincs titkom, hiszen valahol mindig megfáradok. Több gyülekezet van, és mindenütt ott vagyok. Ha az egyik gyülekezetben vagyok, olyankor érzem, hogy ott vannak nehézségek, elkezdek elfáradni benne. Pont azért, merthogy látom a hiábavalóságot, pl. látom azt, hogy hiába mondom, nem tanul belőle a másik. De közben ott van az, hogy elmegyek aztán másik településekre, ahol látom azt az örömöt, megtérést, újjászületést, szíveket, arcokat… Ez nekem akkora erőt ad, olyan ez, mint egy akkumulátor, ami feltöltődik, és utána robbanni kész. Ha az egyik helyen leszívódok, a másik helyen feltöltődik a szívem, arról nem is beszélve, amikor a SZERETETPONTBAN dolgozunk, és az emberek sírnak örömükben. Legutóbb ez a mama is, akinek a házát újítottuk fel, és elkezdett sírni… Azt kérdezte tőlem, mikor elkészültünk a házzal, hogy átölelhetlek? Átölelt és elkezdett zokogni, és nem akart elereszteni. Neki senkije nincs, és egy soha nem látott idegen jön, itt van és átöleli, és olyan, mintha örökké ismertük volna egymást. Ezek azok a motivációk, amik miatt nem tudok belefáradni, amik miatt mindig azt mondom, hogy érdemes volt. A héten is érkezett egy új felkérés, amit meg is csinálunk a napokban: Kiskunmajsán újítunk majd fel egy házat a csapattal, úgyhogy lendületben vagyunk. De ezek sosem jelentettek számomra akadályt, mindig élvezettel végzem Isten munkáját.

Na, ezt még el kell, hogy mondjam neked! Volt itt egy nagy sáros, vizes időszak, amikor tanyán laktunk kint, és derékig érő sár volt, nem lehetett kijárni. Volt egy rossz Wartburgom, és amikor jöttünk ki vele, beleragadtunk a közepébe, félig befolyt a víz, úgy mentünk a gyülekezetbe! Kiszálltam a kocsiból és a fél cipőm benne maradt a sárban, úgy gyalogoltunk be a családommal együtt a gyülekezetbe. Bent lemostuk magunkat, utána kezdtem el prédikálni, feleségem meg így kezdett el énekelni. Pont Surman Laci volt a vendégünk. Mikor meglátott engem, hogy hogy nézek ki és milyen örömmel szolgálom az Urat, hogy engem ez se állított meg és nem keserített el, akkor azt mondta nekem, hogy egy ilyen embert keresett ő Csongrád megyében, mint én. Én akkor még nem értettem, most már értem, hogy mire gondolt. Akkor ez számomra természetes volt, de most már látom, miért mondta ezt akkor. Tényleg így mentünk szolgálni az Urat, nem tudott semmi megállítani.

Ugyanakkor nagyon sok csoda is történt az életünkben. Volt egy asszonyka, akinek a hátára esett egy nagy fa, és úgy tűnt, hogy nem tud többet járni. Nekünk ekkor se autónk nem volt, se pénzünk, éhesek voltunk, és akkor jönnek, hogy imádkozzunk értük, mert tudják, hogyha mi imádkozunk, akkor ő meg fog gyógyulni. Mi meg mentünk gyalog, be a faluba, 6 km-t a feleségemmel és imádkoztunk. Egy jómódú család volt ez. Kínálták a pénzt hálájuk jeléül. Mi meg nem fogadtuk el, mert mi az Úrnak szolgálunk, nem lehet ilyet elfogadni. Közben mi éhesek voltunk, és nagyon jó lett volna az a kis pénz, de mi az Úrnak dicsőségére akartuk megmutatni, hogy mi ezt nem ezért tettük, hanem szeretnénk, hogy meggyógyuljon, és nem szeretnénk mi elvenni ennek a jutalmát. És meg is gyógyult ez az asszony, másnap már felállt és elkezdett dolgozni!

Így indultunk, ezek voltak az első lépések, amikor láttuk Istent működni az életünkben. Ezek adták az erőt. Ezek azok a dolgok, amik soha nem tudtak bennem kiszáradni, kiégni. Ha elfáradok, és úgy érzem, hogy most már nehéz, akkor mindig jön ilyen pozitív esemény, amikor Isten odajön, szinte érzem ölelő karjait, és mondja, „De nem látod, hogy én itt vagyok veled, hogy megáldalak téged, hogy megújítalak téged?” Mindig erőt kaptam az Úrtól.

Ebben a szegény időben kaptam egy felkérést, hogy menjek el Örkénybe, vállaljak el egy gyülekezetet, ahol fizetést adnak nekem. Ekkor ugye semmilyen jövedelmünk nem volt, feleségem sem dolgozott, én is csak napszámban, amit megbírtam fogni, és végül nem vállaltam el. Kis idővel ezután véletlenül levágtam az ujjamat, és akkor még nehezebb volt. Akkor bekerültem a kórházba. A gyülekezeti alkalmak is olyan szinten voltak, hogy a feleségem tartotta meg. Ekkor is úgy volt, hogy nem értettem sok mindent. Kérdeztem az Úrtól, hogy mit keresek itt? Ennek is megvolt a válasza. Volt a kórházban egy román állampolgár, aki balesetet szenvedett, és nem tudott magyarul, se semmilyen más nyelven, csak románul. Én ott voltam a szomszédban, és hallottam éjszaka ordítani, hogy szüksége van vízre, nagyon szomjas. Én szóltam a nővéreknek, hogy szomjas, miért nem adnak neki egy kis vizet, erre a nővérek szinte csak le nem borultak előttem, hogy én végre értem, amit ő mond. Mondták is, hogy téged az Isten hozott ide. Itt volt nekem a válasz, hogy nekem azért kellett itt lennem, levágnom az ujjam, mert van itt valaki, akit Isten annyira szeret, akinek szüksége volt rám, hogy tudjak neki fordítani. Utána ugyanis én jártam az orvosokkal hozzá fordítani. Örülök, hogy elvesztettem az egyik ujjamat, mert így láttam Isten szeretetét ily módon más embernek az életében. Amikor pedig meggyógyult és hazaengedték, akkor aznap én is hazajöttem a kórházból. Ezek a bizonyságaim, amik mindig lendületben tartanak, és emiatt nem bírok kiégni.

Hálát adok Istennek, hogy mindig van erőnk a Krisztusban!

Durkó Szabolcs