Kamerával afrikai misszióban

A békési születésű és ezer szállal ide kötődő Durkó Zsolt sok-sok éve újra és újra elrepül Afrikába, hogy filmjeivel dokumentálja, és kétkezi munkájával is segítse az ott folyó munkát, melyet keresztény személyek és szervezetek folytatnak a világ egyik legszegényebb térségében a rászorulók, betegek, elesettek között. Interjú Durkó Zsolttal.

---

– Milyen erő, gondolat, késztetés húz vissza újra és újra a fekete kontinensre?

– 2007-ben Béres Jánossal utaztam először Afrikába. Az előző évben én vágtam meg azt a filmet, amit az unokája forgatott odakint. Nagyon magával ragadott. Láttam azt a leprakórházat, a Kongó folyó partján, ahol forgattak. Betegek feküdtek a betonon, a földön, nők és férfiak vegyesen. Mindenhol a lepra, a fájdalom, az éhség, a kitaszítottság. De a nyomor mellett és ellenére olyan életöröm sugárzott az afrikai emberekből, amiből mi, európaiak rengeteget tanulhatunk. Például a bő három órás szentmiséken, ahol az emberek a nagy meleg és a fáradtság ellenére még a végén is boldogan táncolnak és énekelnek. Érdemes újragondolnunk, vajon azok, amiket mi problémának tartunk az életünkben, valóban azok-e. Szóval 2007 óta járok el Afrikába forgatni Béres Jánossal, a Kongói Segélyprogram keretében. 13 év alatt tizennégy úton vagyok túl. Az eltelt évek alatt 17 intézményt támogattunk. Építettünk egy iskolát, emellett kórházakat, lepratelepeket és árvaházakat gyógyszerrel és élelemmel láttunk el.

Épül Muji-Mayiban a nagy szemészeti klinika, melyet a mi szolgálatunk is a kezdetektől támogat. Gomába, ahol harmincezer befogadóképességű menekülttábor működik, ugyancsak gyógyszert és élelmet vittünk éveken keresztül. Kórházak részére ipari mosógépeket, lepedőket, takarókat százával vettünk. Mentőautót vásároltunk dr. Hardi Richárdnak, az ottani „csodadoktornak”, aki szemészorvosként ezrek látását adta már vissza. Több varrodát hoztunk létre, ezekben főleg hadiözvegyek dolgoznak. Mi vonz újra és újra vissza? Hogy megértsük és segítsük egymást, hiszen más nemzetiségű vagy bőrszínű emberként is ugyanúgy Isten gyermekei vagyunk.

– Hogyan lettél egy víztározó építője Kongóban?

– Egy nyári hajnalon arra ébredtem, erős indíttatást érzek arra, hogy dr. Hardi Richárdhoz kimenjek és a segítségére legyek. Szemészorvosként ő már 24 éve szolgálja a kiküldő, teremtő Urát. Nagyon megörült a felajánlásomnak. Éppen összegyűlt a pénz egy víztározó építéséhez, amit rám bízott. Ilyen komoly vízmegtartó tározót nem építettem soha, de mégsem a kifogásokat akartam keresni, hanem fejet és térdet hajtottam Teremtő Uram előtt. Tavaly januárban a Pünkösdi Cigánymisszió Szeretetszolgálatának missziósaként megérkeztem Kinshasába, a Demokratikus Kongó fővárosába. A víz itt óriási érték, sosincs belőle elég, az esővíz megtartása életmentő. A féléves munkámat a kórház villámrendszerének kiépítésével kezdtem, de szemműtéteknél is segédkeztem. Azután elkezdtük a nagy esővíztárózó ásását. Kongóban, noha a szeptembertől júniusig tartó esős évszakban szinte naponta esik az eső, és egy-egy esőzés napi 50–80 mm csapadékot biztosít, a nők és a gyerekek naponta, a fejükön 20–30 literes kannákban, lavórokban hordják haza a pénzért vett vizet mosásra, főzésre, mosogatásra. A kórház által biztosított nagyméretű tetőfelület adta az ötletet, hogy ciszternát kéne építeni. Támogatók is az ügy mellé álltak, és Magyarországon önkéntes munkában az Építőmíves Kft. megtervezte a 200 köbméteres ciszternát. Köszönet jár még a Lanterv Kft-nek és a Kenese Mérnöki Iroda Kft-nek, melyek mint társtervezők segítettek a tervezésben. Anyagi forrásokat több helyről is kaptunk: Béres Jánostól, a magyarországi pünkösdi gyülekezetektől és másoktól. A ciszterna építéséhez kellett 600 zsák cement, 6500 méter tizenkettes betonvas, 67 köbméter beton, rengeteg faanyag, 24000 liter víz és sok-sok munkáskéz. Végül elkészült, és jól működik. Minden utunk során csodák vesznek körül, és Isten angyalai vigyáznak ránk.

– Biztosan sokszor hallod, hogy amit tesztek, az csak csepp a tengerben, nem jelentős, csupán pár száz ember életét könnyíti meg. Mi a válaszod az ilyen jellegű felvetésekre?

– Valóban, amit teszünk, az csepp a tengerben. A tenger vizét megédesíteni nem tudjuk, de ha kiveszünk egy vödör vizet, és azt megédesítve szétosztjuk, majd újra merítve ugyanazt tesszük, és ezt látva mások is csatlakoznak hozzánk, a helyiek is megtanulják, egymásnak átadják, akkor lassan édessé válik a nagy víz, majd a tenger is. A víztározó építésének a példáján is ezt látom, vagy amikor az állandó dolgozók évről-évre kapnak munkát a kórház építésénél, ezt barátaik és ismerőseik is látják, megirigylik, és felhagynak a kunyhó melletti napestig tartó henyéléssel, az örökös telefonálással, és elkezdenek dolgozni. Afrikában a nők dolgoznak, minden az ő feladatuk, a gyereknevelés, az élelem előteremtése, a vízhordás, minden.

– Mit tanulhat az afrikai ember az európai gondolkodásból, a keresztény szeretet ilyen formában történő megéléséről Érzékelsz bármiféle változást a veletek kapcsolatba kerülő személyeknél?

– Sokan mennek el hozzájuk Afrikába. Fotózzák, filmezik a nyomort, ígérnek sok mindent, aztán örökre eltűnnek. Mi hűségesen kijárunk, számítanak ránk. Tízezrek gyógyultak meg a szolgálatunkon keresztül. Gondosan figyelünk arra, hogy a kórház, a lepratelep, az árvaház, az iskola vezetése keresztény legyen, mert ők napra pontosan, füzetet vezetve megmutatják, hogy ki, mikor, mit, és mennyit kapott. A Kabindai Kórházban csak úgy kapnak a gyerekek élelmet, és pénzt az iskolára, ha a szüleik hetente egy napot a kórház kertjében dolgoznak. Ott megtanulják a kertészkedés fortélyait, és örömmel mesélik, otthon is csináltak kiskertet, sőt még a szomszédjaik is kedvet kapnak, látván, mi minden terem a szomszédnál.

– Hol lehet megtekinteni a filmjeidet?

– Amikor 1995-ben eladtam a pékségemet, akkor tértem át a filmezésre. Addigra elvégeztem a rendező-operatőri szakot, így először a Duna TV-nek, majd RTL Klubnak és TV2-nek bedolgoztam külsősként, majd nemzetközi cégek megkeresésére önálló stúdiót alapítottam. Filmjeimet vállalkozóként csináltam általában, és a megrendelő helyezi el a televíziók valamelyikébe. Reklám-, referencia-, úti filmek, akció és történelmi filmek után következett a vadászati filmsorozatom. Az Alzheimeres díjnyertes filmemet nemzetközi csatornák sugározták. A Kongóról készült filmeket a külföldi adományozók helyezték el országuk csatornáin. Felkérésre elmegyünk közösségi házakba, sportcsarnokokba, gyülekezetekbe vetíteni és beszélni az utakról.

– Mire készülsz mostanában?

– Albert öcsémnek van egy missziós látása, a 325 ezer cigány testvér megtérése. Hiszek Istenben, látom, és saját bőrünkön tapasztaljuk a csodákat. Elfogadom ezt a látást, és beleállok a munkába, még akkor is, ha néha hibázok. De eljön az idő, a megfelelő pillanat, amikor a cigány testvéreink példák lesznek a társadalom előtt. Képi látással áldott meg Teremtő Uram, és mindenben látok valami jót. Ha szól az Úr, idén is indulunk Kongóba, mert az adományozó testvéreket, embereket nem akarjuk megfosztani attól az áldástól, hogy így ők is segíthetnek a legszegényebbeken, és így nekik is nagy jutalmuk lesz.

Szegfű Katalin

---

Forrás: Békési Újság